Tegnap este is így tettünk egy fárasztó nap után. Ilyenkor mindenféléről beszélgetünk, örömeinkről, félelmeinkről, no meg a családról. Egyik barátunkról így derült ki, hogy a családja Ungvárról származik. Mivel tudja, hogy milyen sokáig vadásztam, meg hogy leírom a vadásztörténeteket, elmesélte, hogy náluk a férfiak nagy része erdész vagy vadász volt. Ők is lejegyezték azokat a vidám történeteket, amelyeket vadászat közben éltek meg, így most a család jókat nevetgél rajtuk. Az összetartozást erősíti ez a kis gyűjtemény, hiszen olyan hozzátartozók írásai is benne vannak, akik már nincsenek közöttünk, rég eltávoztak az élők sorából. Barátunk elmondta, hogy édesanyja, aki csak több évvel a második világháború után jutott el az ungvári rokonokhoz, ebből a könyvből tudta meg, hogy az ottaniak hogyan csapták be gyereklányként.

Kiskorában ugyanis nem szerette a vadat. Pesten nem is jutott hozzá, tehát soha nem is kóstolhatott vadból készült ételt, de ő gyerekfejjel mégis úgy gondolta: az nem jó. Ezt el is mondta, amikor a rokonoknál járt vendégségben, akik büszkén mesélték, hogy mennyi vadat esznek. Nagynénje, aki mestere volt a főzésnek, nagyon elszomorodott, amikor ezt meghallotta, hiszen a rég nem látott külhoni vendégeknek mindent összevadásztak, amit ők szerettek. Volt fácán a leveshez, vaddisznó a pörkölthöz, szarvas a pecsenyéhez. Gombát is szedtek az erdőben a mártáshoz, és most mégis úgy tűnt, hogy a makacs gyereklány miatt — jobb esetben — lángos lesz az ebéd. Mert csak azt szerette.

A nyolcvanéves nagymama a hintaszékben kötögetve hallgatta, hogy a család miként morfondíroz. Ő csak angyali arccal mosolygott, majd magához intette a kétségbeesett nagynénit, és olyan tanácsot adott, amelyen a jelenlévők jót nevettek. Így szólt: készíts el mindent úgy, ahogyan szoktad, csak ne vadasan, hanem mintha házi jószág volna!

— Süsse meg, kend, a jó tanácsait! — válaszolta a nagynéni, majd nagy sebbel-lobbal kivonult a konyhába. Egy olyan ebédet készített, amelytől mindenkinek elállt a szava, amikor megkóstolta. A fácánleves úgy került az asztalra, mint tündérmadárból készült leves, a szarvaspecsenye az erdők ura, a vaddisznópörkölt a makk-király kedvenceként lett feltálalva, a gombaszósznak pedig Erdő ajándéka szósz volt a neve.

A meséket kedvelő városi gyereklány mindent megkóstolt, és olyan jóízűen falatozott, hogy még repetát is kért. A nagymama meg eközben boldogan nézte a családját, hiszen a nyolcvan éve alatt volt ideje megtanulni, hogy minden csak tálalás kérdése.

Egy kicsit mi is elméláztunk a történetnek ezen a pontján. Mindannyiunkkal megtörtént ugyanis, hogy olyasmit hittünk el, amit sosem gondoltunk volna, mivel nem a szokásos módon „tálalták”.

Kellenek a kegyes hazugságok, a mosolygós nagymamák, a mesék a családról, a vidám együttlétek, hiszen egyszer mindannyian elmegyünk majd, és jobbadán csak ezek a történetek maradnak utánunk...

Mosolygós, szép napot kívánok mindenkinek!