Az első állomáshelyen, a Pobeda birtokon lévő Engelmann-kastélynál nem sokat időztünk, mert a helyszínen hatalmas ünneplés folyt, éppen olyan, amilyen elől menekültünk. Vagy még rosszabb. Itt ugyanis a bömbölő zenét és az óriási hangzavart motorfűrész zúgása tarkította — éppen a kastély parkjának egyik fáját vágták ki a fogyóban lévő tűzifa pótlására, hiszen még az ebéd sem főtt meg, és nyilván az esti tábortűzhöz is kellett a „muníció”. Emellett vidám fiatalok száguldoztak fel s alá, a lehető leghangosabban zúgatva crossmotorjaikat. Gyorsan körbejártuk a romjaiban is fenséges kastélyt, bepillantottunk egy-egy helyiségébe, fotóztunk, lemenetünk a vízhez — ahol a horgászokat látszólag semmi sem zavarta —, és már indultunk is tovább. Arra gondolni sem merek azóta sem, hogy mennyi szemét maradt a majálisozók után.

Engelmann-kastély

A következő úti célunk a Dunđerski család két kastélya volt Kölpényben (Kulpin) és Dunacsében (Čelarevo). Előrebocsátom, az úrilakok történetéről most nem írok, annak mindenki utánanézhet a világhálón, inkább arról számolnék be, mire számíthatnak a látogatók a helyszínen. A Dunđerskiakról talán csak annyit, hogy Hercegovinából származtak, és az egyik legmódosabb, leghíresebb vajdasági családdá váltak. Kastélyuk volt Óbecsén, Kölpényben, Dunacsében, Istvánvölgyben és Törökbecsén is.

Kölpényben két kastély van egymás közelében, melyek a Stratimirović és a Dunđerski család tulajdonában voltak. Az első, melyet régi vagy kis kastélynak is neveznek, rendkívül rossz állapotban van. Legalábbis a másikhoz viszonyítva, habár az sem a legtökéletesebb külsejét mutatja. A komplexumhoz gazdasági létesítmények — az egykori kovácsműhely, gabonaraktár, lovarda és igazgatósági épület — is tartoznak. A birtok parkja 5 hektáros, a leírások szerint a régi időkben pompás hortikulturális alkotásként tartották számon. Most inkább egy kisebb dzsungelre hasonlít, ahol szabadon burjánzik minden növény. A kastélyon nemrégiben végeztek felújítási munkálatokat, annak ellenére, hogy rendezetlen a tulajdonjogi viszony, az egyik örökös ugyanis visszaigényelné. Jelenleg, pontosabban az interneten található bejegyzések szerint, már néhány éve zárva van, pedig korábban kiállításoknak, könyvbemutatóknak, irodalmi esteknek, hangversenyeknek adott helyszínt. A bejárati ajtón bekukucskálva fehér leplekkel letakart tárgyakat láttam.

Kölpény

A Vajdasági Múzeum fennhatósága alatt létrehozott régi mezőgazdasági eszközök kiállítása viszont látogatható, de május 1-jén természetesen nem tartott nyitva. Bevallom, nekem elég elhanyagoltnak tűnt minden, érkezésünkkor valaki vágta ugyan a füvet, de hamarosan abbahagyta és távozott, pedig bőven lett volna még kaszálnivaló. Az emléktárgyak boltjában több karácsonyfa árválkodott, még a díszeket sem szedték le róluk.   

Dunacsében két oroszlán őrzi a bejáratot, az egyiket benőtték a kúszónövények. A 7 hektáros parkban, mely egykor a francia- és az angolkert ötvözete volt, hasonló állapotok uralkodnak, mint a kölpényiben. Azzal a különbséggel, hogy itt bőségesen látható szétdobált szemét, főleg sörösdobozok és törött üvegek.

A kastély, melyet alig húsz éve újítottak fel, üresen áll, nem hasznosítják. De még ennél is szomorúbb, hogy a külső falakat rengeteg piros, fekete, kék festékkel felfújt irkafirka csúfítja — én ezeket semmiképp sem nevezném graffitinek, mert az művészi alkotás is lehet. Nehéz felfogni, hogy ez a letisztult, klasszicista stílusú épület másra nem lenne jó, csak arra, hogy a vandálok kedvenc festegetőhelye legyen.

Dunacséb

Dunacsébről — mivel a hely erre szinte kötelez is — egy hűs Lav sör elfogyasztása után távoztunk, túránkat egy kicsit meghosszabbítva Begecs felé. Kimentünk a Duna-partra, ahonnan kompjárat indul a túloldalon lévő, szerémségi Bánmonostor (Banoštor) felé. Mivel nem siettünk, először bőségesen megebédeltünk a kikötőben lévő csárdában, majd kompra szálltunk, és átkeltünk a folyón. Ezt ugyan nem lett volna muszáj, hiszen a bácskai oldalon is hazajuthattunk volna, de manapság már ritkán van alkalma az embernek ilyen vízi alkalmatossággal közlekedni.

A leírtak ellenére egy pillanatra sem bántuk meg, hogy útra keltünk, és senkit sem szeretnék elriasztani az említett kastélyok felkeresésétől. Sőt, inkább biztatnám azokat, akik kedvelik az ilyesfajta kalandokat, hogy minél előbb tegyék meg! A szépség, illetve az épületek szellemisége ugyanis elpusztíthatatlan. Átragyog a romokon, az elhanyagoltságon és a rendezetlenségen is.