Együtt, Szabadkán

A horgosi Domus Pacis udvarán nagy a csend. Csak az egyik ajtó előtt sorakozó lábbelik jelzik: itt sokan vannak. Benn a Kelepelő tábor gyerekei készítik a búcsúelőadásukat. Önálló produkció, minden segítség nélkül. Meglepetés lesz a tábor szervezőinek! Kihasználva az időt, Vörös Imeldával, a noszai Hinga Művelődési Egyesület szakmai vezetőjével beszélgetek, aki évek óta részese ennek a tábornak. Tizenöt évvel ezelőtt a muravidéki Lendvai Magyar Nemzeti Művelődési Intézet és a Csemadok csallóközi helyi testülete szervezésében jött létre az első Kelepelő tábor. Megálmodói a muravidéki Kepe Lili és Göncz László, valamint a felvidéki Huszár László. Négy év után csatlakoztak hozzájuk a délvidékiek is Szöllősi Vágó Lászlónak, a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség akkori főtitkárának köszönhetően. A táborban részt vevő gyerekek négyévente cserélődnek, de például az előző generáció azóta is minden évben póttábort tart. Sőt, a régi táborozókból táborvezetők is lesznek. Két jelenlegi csoportvezető, a muravidéki Štampah Mihály és a csallóközi Zsidó István is régi kelepelős. A ludasi Takács Roland tizenkét éve egyetlen találkozót sem hagyott ki a barátaival. Most is eljött meglátogatni őket, és természetesen, a fiatalokat. Itt van Mess Attila, a lendvai színjátszók vezetője és Vígh Andrea a felvidékiek vezetőjeként.
A sorrend szerint első évben Magyarországon találkoznak, a másodikban Felvidékkel, a harmadikban Délvidékkel, a negyedikben pedig Muravidékkel ismerkedhetnek a fiatalok. A tábor célja az anyaországon kívül élő magyar gyerekek barátkozása, egymás nyelvjárásának, környezetének, kultúrájának a megismerése, anyanyelvünk ápolása. Négy évig ugyanazok a nevelők vannak a gyerekek mellett, figyelemmel kísérik a változásukat, fejlődésüket. Vajdaság másodszor adott otthont az idén a kelepelősöknek július 4-étől 10-éig. A házigazda szerepét a noszai Hinga ME vállalta magára.
Közben szólnak a gyerekek, készen van a műsor. A Kelepelő himnusza után (melyet Gönc László írt, és Szöllősi Vágó László szerezte hozzá a zenét, még 1999-ben) a saját egyszerű kifejezésmódjukban, meleg szavakkal köszönik meg a szervezőknek, a szakács néninek, a buszsofőrnek a fáradozásait. Mindenki vastapsot érdemel. A páfrányfenyőt, a délután elültetett Kelepelő-fácskát (amelyre két gólya is kíváncsi volt; pontosan az ültetés idején húztak el az ég alatt), Ilia Attilára, a Domus Pacis gondnokára bízzák. Saját produkció következik, rövid jelenetekkel mutatják be: mit láttak a hét nap alatt, merre jártak a Vajdaságban. Bicskei Ibolya, a Hinga ME elnöke elvesz a hosszú ölelésekben. Kicsit zavarba hoz a bensőséges légkör, a könnytől csillogó tekintetek. Ó, ha módomban lett volna velük utazgatni, most akár könyvet írhatnék róluk!
A legtermészetesebb módon, miként minden jelenlevőnek, úgy nekem is megfogják a kezemet, engem is bevesznek a körbe énekelni. A végén nekem is néhány szóba kell sűrítenem a rövid együttlét alatt megtapasztaltakkal kapcsolatos gondolataimat. Kíváncsiak az én véleményemre is. Később leülünk a szőnyegre, körbevesznek, és mesélnek. Az otthonukról, a szokásaikról, szülőkről, testvérekről, az életükről. És a Vajdaságban átélt élményekről. Nyitott, kíváncsi, kedves, csillogó szemű tizenévesek. Szépen sorban, az előző mesélőt kivárva beszélnek. Timotejtől és Doriántól megtudom, hogy Szlovéniában kétnyelvű az oktatás, Timotej magyar szavalóversenyekre jár, Dorián színjátszásra. Magyarországon szeretne továbbtanulni. Rózsa és Flóra dunaszerdahelyiek. Aki magyar, a szívében legyen magyar, mondják, és bennem elakad a kérdezés. A területenként furcsán eltérő szavakra tereljük a beszélgetés fonalát. Ami nálunk japánka papucs, az a Felvidéken vietnamka vagy tangapapucs. Mi általában ,,bírunk', ők ,,tudnak'. Az étel nekünk tetszik, nekik ízlik. És nevetve megjegyzik, a Délvidéken vérmesebbek a szúnyogok.
Bicskei Ibolyától a táborban megvalósított program felől érdeklődöm. Rengetegen segítettek, mondja, tettek önzetlenül azért, hogy ez a harminc gyerek sose felejtse el az itt töltött néhány napot. Jaj, mi ki ne felejtsünk most valakit!
Az első napon, vasárnap a ,,mese-titkú' aracsi Pusztatemplomban a Délvidék múltjával, kedden az alig hároméves noszai Szent Ágoston-templomban a jelen valóságával ismerkedhettek a gyerekek. Aracson, a legnagyobb és legszebb délvidéki romműemlék időtálló falai között Vajda János torontáltordai tanár, az Aracs-pusztatemplom Műemlékvédő Társaság elnöke az ezeréves szentély történetét mondta el. A mesék, legendák hangulatához jól illett az Árva magyar kalász című dal. És költőnk, Cs. Simon István szavaival élve, a ,,rommá sűrűsödött csönd'-ben próbálták megfejteni a múlt üzenetét.
A hétfői, Zentán eltöltött napot Hajnal Jenőnek, a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet igazgatójának, valamint Nagy Abonyi Péternek, a St. Longinus Középkori Hagyományőrző Egyesület kapitányának és Kaszás Angélának köszönik. A fiatalok meglátogatták a zentai csata emlékművét, jártak a kilátóban, számháborúztak a Népkertben, lovagoltak és múltat idéző harci játékokban vettek részt a vásártéren.
A keddi program Szabadka panorámájának megcsodálása volt a Városháza kilátójából, és múzeumlátogatás Hulló Istvánnak, a múzeum igazgatójának jóvoltából. Délután a palicsi állatkert lakóit nézték meg, majd a noszai templom megtekintése után a Nagy György család vendégei voltak, gyümölcsre, üdítőre.
A csütörtöki kirándulásról Vörös Imelda mesél lelkesen:
- A környék legősibb települése, Ludas, mint ősanya vette keblére gyermekeit. Sokan tettek Ludason a felejthetetlen élményekért: Aladics Tibor, Zemkó Sándor és Ilona, Takács Valéria, Kádár József és Erzsébet, Engi Magdolna és Enikő, valamint Lévai István. Sramm Tibor agyagozást, Óvári Krisztina gyöngyfűzést, Zvekán Edina üvegfestést tanított a kelepelőknek, Kujundžić Nikola és Berkó Laci bácsi csónakázni vitte őket a Ludasi-tóra. Nem utolsósorban élvezhették a falu idős mesefájának, ügyes kezű asszonyának, Barát Erzsébetnek, mindenki szeretett Bözsi nénijének az élettörténeteit, megcsodálhatták csuhéból készített munkáit. åt csak hallgatni kell, és mint a szivacs, magunkba szívni minden szavát. Mert sok füveskönyv sutba dobható, amikor egy kétkezi ember mesél arról, hogyan néz szembe a mindennapi problémákkal. Nem kétségbeesve, hanem megérezve, hogyan lehet túljutni a gondokon.
Imelda Bözsi nénit idézi: ,,Édös gyerököm! Mondták, hogy ne gyűjjek ee. Én még semmire nem montam nemöt. Elgyüttem, pedig csíkot húztunk délelőtt, úgy, hogy én húztam a csíkot, az asztalt mög vitték velem együtt. Nem aggyuk föl mi eggykönnyen!'
Ludasra mindig jó elmenni - mondja Imelda -, és aki nem tudja kitárni szívét és lelkét, az inkább maradjon otthon.
Említsük meg azokat is, akik vendégként jártak a táborban. Basity Gréta nyelvtörőjáték-estet tartott, ahol még a táborvezetők agytekervényei is próbára lettek téve. Lódi Andrea drámajátékokat tanított a gyerekeknek, Lackó Bálint táncházestjén pedig izzott a levegő. Nemes Nagy Anita anyaországiként, ,,anyaként' tanította távolba szakadt ,,gyermekeinek' a dalt: ,,Testvér, amikor az úton jársz, fáj a szíved, engem nem látsz. Sej, fáj, és azzal mit tudsz tenni, mikor ennek így kell lenni...' A gyerekek batikoltak is, mégpedig pólókat, melyekről a hajdújárási B&H Company és az Osmor magáncég gondoskodott.
Dr. Magyar Lóránd betegsége miatt sajnos nem tudott eljönni, de őrá is hálával gondolnak a kelepelők. Csőke László viszont elhozta paintball-felszerelését, minek hála vidámabbá váltak a kikapcsolódás percei. A hajdújárási Csemege vegyeskereskedés és a hajdújárási helyi közösség jóvoltából a meleg napokon hűsítő italuk is volt a gyerekeknek.
Elérkezett a vacsoraidő, finom illatok terjengnek a konyhából. Integetéssel, hangos köszönéssel búcsúznak tőlem a táborlakók. Másnap reggel útra keltek, a szlovákiai busz, amely egy hétig állt a szolgálatukra, először a lendvaiakat vitte haza, majd Dunaszerdahely felé vette az irányt.
Az utazás költségét a Lendvai Egyesület állta.