Karmesteri szabadság a nagyvilágban

Karmesteri szabadság a nagyvilágban

Kasza Bálint az egyetlen karmester, akit személyesen ismerek, azt viszont tudom, hogy nincs minden karmesternek saját zenekara Ausztriában. A szabadkai fiú megvalósította azt az álmát, amelyet tízéves korában tűzött ki célul, és szerencsére itt nincs vége a történetnek, hiszen Bálint megállíthatatlan.

* A Szabadkai Zeneiskolában tanultál. Utána merre vitt a művészet?

— Zongora szakon tanultam Székely Mária tanárnőnél, és az volt a terv, hogy Belgrádban folytatom a tanulmányaimat. Paskó Csaba tanár úr segítségével néhányunknak lehetősége volt meghallgatásokra járni külföldre. Sikeresen felvételiztem, így Grazban folytattam az utam karmesteri szakon. Korábban még soha nem jártam a városban, az iskolában angolul tanultam, és annak ellenére, hogy a nagyapám némettanár volt, szinte nulla nyelvtudással vágtam neki Ausztriának. Az elején sok nehézségbe ütköztem, mert nem volt, aki segítsen, és egy egészen más értékrendű világba kerültem. Sok évbe telt, mire belejöttem a nyelvhasználatba, és rendesen tudtam kommunikálni az emberekkel. Ebben nagy segítségemre volt az, hogy 2011-ben átvettem egy olyan kórus vezetését, amelynek minden tagja stájerül beszélt, és ezáltal nap mint nap hallottam, majd idővel elsajátítottam a nyelvüket. Egzisztenciálisan sem volt könnyű fennmaradni, hiszen ott drágább az élet, a szüleim pedig csak fél évig tudtak háttértámogatást nyújtani. Rengeteg munkát kipróbáltam, ami betekintést nyújtott abba, hogyan is működik valójában a Nyugat.

* Miért a karmesterséget választottad? Mi egyáltalán a karmester feladata?

— Négyéves korom óta zongorázom. Ezen a hangszeren alapból több szólamot lehet egyszerre játszani, akár tizenkettőt is. Ha belegondolunk, ennél több hangra nincs is szükség ugyanazon a harmónián belül, tehát a zongorázás olyan, mintha zenekarral zenélnél. Nagyon szerencsés vagyok, hogy Székely Mária volt a tanárnőm, aki által egy komplex képet kaptam arról, milyen is valójában a zongorázás. Ehhez tartozik egy történet: Körülbelül tízéves lehettem, amikor a háború után visszakapcsolták a televíziót, az M1-en pedig a bécsi újévi koncertet csodáltam. A szüleim elmondása alapján egyszer csak felkeltem, a karmesterre mutattam, és mondtam, hogy az akarok lenni. A tanáromtól, Johannes Prinztől azt tanultam, amit sokan nem tudnak, nevezetesen, hogy a karmester munkájának a 20 százaléka zene, a többi 80 pedig menedzsment. Ezt én 10:90-re helyesbíteném. Igaz, hogy a zene keretében, de a karmesterség egyfajta menedzselés, hiszen össze kell tartani az embereket. A karmester egyszerre pedagógus, nagyon szigorú főnök és megértő barát, tehát nagyon sok mindent magában foglal ez a mesterség.

* Rettentően nehéz lehet fiatalként kivívnod a tekintélyt.

— Egyrészt ezt egy idő után megtanulja az ember, másrészt pedig meggyőződésem, hogy a szüleim egy nagyon jó értékrend alapján neveltek fel. Az én szempontjaim szerint ki lehet vívni a tekintélyt, ha valamiért vállalni tudod a felelősséget. Erre sokan nem képesek. Vállalom a felelősséget, ha valamit elrontottam, igyekszem precíz lenni, mindenre odafigyelni, és az első szabály, hogy karmesterként nem késhetek. Ezt követi a szakmai hozzáértés, illetve a pszichológia és a pedagógia keveréke, hogy egyáltalán hogyan adod át a dolgokat. Lehet valaki nagyon képzett karmester, de ha embertelen módon továbbítja az üzenetét a zenészek felé, akkor nem lesz tekintélye. Könnyen kialakulhat a gyűlölet a próbákon, amit én nem engedhetek meg.

* Könnyebb olyan zenészekkel együttműködni, akikkel már korábban is dolgoztál?

— Sokkal, és nem csak azért, mert már ismerem őket. Több volt osztálytársamat, mai zenészt meghívtam Grazba, de nem azért, mert ismerem őket, hanem azért, mert egy októberi próbafolyamat során felfigyeltem arra, hogy a két vajdasági zenész annyira összebarátkozott az ottaniakkal, hogy mosolyt csalt az Ausztriában élők arcára. Ilyet korábban még nem tapasztaltam. Úgy éreztem, hogy egy pici lelket adtak az egésznek, és azt mondtam Mrđanov Anitának, a jobbkezemnek, hogy próbáljuk ezt ki nagyban. Jelenleg ott tartunk, hogy a zenekar fele vajdasági, a másik fele pedig ottani művészekből áll. A próbák és a koncertek alatt is látom/hallom, hogy több életet kapott az egész. Az itteni zenészekben még megvan az örömből zenélés képessége. Szeretnék egyfajta esélyt adni a zenész barátaimnak, mert tudom, hogy itthon mekkora tiszteletdíjat kapnak egy-egy fellépésért, és hogy mennyit kell dolgozniuk azért, hogy valahol játszhassanak. Nem kérem tőlük, hogy költözzenek ki Ausztriába, a saját költségemen utaztatom ki őket, teljes ellátást kapnak, és a koncerteken bemutatjuk, min dolgoztunk a próbákon.

* Saját zenekarod van, mely valójában egy vállalkozás. Ezt ennyire komolyan gondolod?

— Igen. Kaptam a grazi operából egy segédkarmesteri állásajánlatot, melyet az ottani tapasztalatok alapján visszautasítottam. Egy dologra vágyom igazán, ez pedig a szabadság. Ha én valahol bejelentett alkalmazottként dolgozom, akkor igaz, hogy lesz egy biztos megélhetési forrásom, de lőttek a szabadságomnak. Én annyira áhítozom a szabadság után, hogy inkább kockára teszem ezt a biztos anyagi forrást. Régi álmom volt, hogy legyen egy saját zenekarom, melynek van egy saját programja és előadási stílusa. Évekbe telt, mire ezt fejben pontosan összeraktam. Ugyanazzal a műsorral látogatjuk a városokat, és lassan a felállást is szeretném véglegesíteni. Jelenleg 48 tagból áll a zenekar, és nagyon színes a csapat, hiszen van német, tajvani, osztrák, horvát, ausztrál, kínai, mexikói, valamint természetesen szerb és magyar zenésze.

* Milyen szempontok alapján állítottad össze a programot?

— Mivel kottát beszerezni nagy és költséges feladat, nagymértékben hatott a programunkra, hogy milyen kottákat sikerül begyűjtenem. Verdi Orchestra a nevünk, és Verdi abszolút tükrözi az én vérmérsékletemet, természetesen az ő művei közül is előadunk néhányat. Offenbach-, Mozart-, Sosztakovics- és Lehár-ária is szerepel a repertoáron. Mivel ilyen nehéz a kották beszerzése, a jövőben magam hangszerelem a játszani kívánt műveket.

* Mikor érzel elégedettséget egy hangverseny után?

— Nincs szebb annál, mint amikor a kétórás koncert végeztével a közönség állva tapsol, és várja a betervezett ráadásszám után a harmadikat, mely viszont nincs. Ilyenkor megismétlünk egy művet. Hatalmas újdonságnak számítunk, mivel Ausztriában nincs még egy ilyen jellegű zenekar. Eddig körbeutaztuk Stájerországot, és szeretnénk ez év végéig egész Ausztriát bejárni. Bécsbe majd csak két év múlva megyünk, mert az egy óriási falat. Nagy terveim vannak, és úgy érzem, jó úton haladok afelé, hogy megvalósítsam őket. Nehéz az egészet egyben tartani, de nem érzem munkának, mert mindig is ezt akartam csinálni. Akkor vagyok a legelégedettebb, amikor egy mű vagy a teljes koncert után a zenekar felé fordulok, és a tagok szemében örömet és elégedettséget látok. Ez a legszebb része a karmesterségnek.

 

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Fiatalok Fiataloknak rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Karmesteri szabadság a nagyvilágban
Fiatalok Fiataloknak
Karmesteri szabadság a nagyvilágban
Fiatalok Fiataloknak
  • Tóth Szilárd
  • 2019.08.14.
  • LXXIV. évfolyam 32. szám
Facebook

Támogatóink