A házaspár április közepén kelt válaszlevelét a nej, Juci néni fogalmazta meg. Balassa Julianna nyugalmazott pedagógus. A Tanárnő, akinek kemény évtizedeken keresztül folytatott, szerteágazó és gyümölcsöző munkásságát (a többi közt a Magyar Percek tévéműsor „eszmei anyja”, riportere és felelős szerkesztője; a szép emlékű Börcsök Erzsébet Vajdasági Módszertani Központ elnök asszonya; a történelmi VMDK egyik oszlopos tagja; a pancsovai Petőfi Sándor Magyar Művelődési Egyesület elnökségi tagja) Kisebbségekért Díjjal, Aracs-éremmel, a Magyar Érdemrend lovagkeresztjével és Magyar Életfa díjjal köszönte meg a közösség.

— Hogy hogyan telnek a napjaink a vesztegzárban? Röviden: belenyugovással. Mint Sütő Adventjében, mindössze ellenkező előjellel. Szívünknek oly kedves verssorok igézetében. Könnyűléptű szívünkben „megterem az érett és tünődő kevésszavú alázat”. De Radnótival, a költővel ellentétben remélni merjük még, hogy ott, „Hol azelőtt az angyal állt a karddal”, talán most is van valaki. És emlékezünk, csak emlékezünk, mint a régi dalban.

Balassa Julianna és Ferenc 2017 szeptemberében (a szerző felvétele)

Hogy hol van az a sok fiú és sok leány, akik most megállhatnának a teraszunk alatt, az ajtónk előtt, és megetethetnék az éveken át dédelgetett, kedves madarainkat, és mentenék a gaztól kertjeinket? A világ minden táján szanaszét — kergetve a háborúk viharjától, majd pedig a nélkülözéstől, a kilátástalanságtól. Jelenünkben ők ott(hon), mi pedig itt(hon) méricskéljük az egymás közötti távolságot meg az egyre fogyó (másod)perceket.

„A föld csöndje

…És a végeláthatatlan csarnokokban némán és szorosan egymás mellé „felsorakoztatott” emberi tragédiák képkockái láttán eltörpül minden. Minden korábbi, eget rengető(nek vélt) baj, sérelem, és óhatatlanul eluralkodik a bánat meg a Bánat:

— Csakhogy nem kijöttem, hanem bejöttem. Bejöttünk, már hajnal előtt megtöltöttük a raktárt az egy hétre szóló létfenntartó, immunerősítő, profán dolgokkal. Hogy erőnket összeszedje egy kiadós alvás, majd a négy fal között is jöhessen a napos oldal. Nemcsak keresve, de meg is lelve benne mindazt a sok szépet, amellyel a nyolcvan évünk megajándékozott.

Szabó Attila archív felvétele

— Tudomásulvételek ideje is ez, a barátaink általi segítségnyújtás önzetlen felajánlásának és a tényleges segítségnek. Meghatódunk újra és újra az emberek jóságán, amint feledtetni igyekeznek velünk e kényszerűség szülte pillanatnyi ellehetetlenítésünket. No, meg életkorunk állandó orrunk alá dörgölését, mely állapotnak még, hál’ istennek, nemigen érezzük igazi súlyát. Még. S az sem meglepő, ha mindezt olykor-olykor némi kocsisimádsággal is fűszerezzük. Leginkább abból adódóan, amiért sorok és nyilatkozatok tömkelegéből kell kihámoznunk a vegytiszta valót. Már ha egyáltalán létezik ilyesmi. 

— Kérded, miképpen telnek napjaink a vesztegzárban? Röviden: vesztegelve! Költői hangulatban, mint Reményik Sándor írja az Ahogy lehet című versében: „Keserű, tehetetlen nevetéssel / Békülve meg akármi rendeléssel.” Miért, talán van más kiút is?! És „Mennyi munka maradt végezetlen!” (Babits Mihály: Ősz és tavasz között) — azért valamire talán még futja?! Illetve operett-stílusban: „Kettecskén, az élet édes álom kettecskén” (Jacobi Viktor: Leányvásár).

— Hál’ istennek nekünk, kettőnknek ez utóbbi is megadatott!