Július 22.

Július 22.

A norvég munkáspárt felsőbb köreihez tartozó fiatalok táboroznak 2011 júliusában az Utøya nevű norvég szigeten. Bomba robban Oslóban, ennek híre pedig hamar eljut hozzájuk is.

Aggódva hívják fel a szüleiket, akik elmesélik, valóban szörnyű dolog történt, többen is meghaltak, de ők maguk biztonságban vannak. A táborozó fiatalok nem sejtik, hogy ők a valódi célpont, a bombatámadás pedig elterelés volt csupán.

Paul Greengrass két és fél órás filmet készített a július 22-én történt norvégiai tömegmészárlásról, a tragédia utóéletéről és a soha be nem gyógyuló sebekről. Egy megtörtént eseményről, mely még mindig túlságosan friss. Anders Breivik neonáci tömeggyilkos máig megosztja a közvéleményt: persze nem abban a tekintetben, hogy vajon jó vagy rossz dolog-e, amit tett. Bűnösségében és tettének vérfagyasztó súlyában nyilván egyetlen épelméjű ember sem kételkedik. A Breivik-gyilkosságok kapcsán inkább a jogállamiság szabályrendszere és annak határai, illetve a szemet szemért, fogat fogért elv tör rendre felszínre. Senki sem maradhat közömbös egy olyan 77 rendbeli tömeggyilkos esetében, aki kényelmes cellájában a tárgyalás után arra panaszkodik, hogy nem elég újak a videojátékok, melyekkel magányában játszhat. Egyúttal nem lehet közömbös a norvég igazságszolgáltatás tehetetlensége és engedékenysége láttán sem, amivel egy helyben topogva, a mindenkori emberi jogokra hivatkozva teljesíti ennek a szörnyszülöttnek minden kívánságát.
 

Greengrass filmje jóval több időt szentel a gyógyulásnak, ami dicséretes: a végeláthatatlanul elnyújtott snittekre és a túlélők hosszú percekig a semmibe meredő tekintetére talán nem lett volna szükség. Emiatt a film nem lesz mozgalmas, ahhoz azonban kiváló, hogy megismerjük a tragédia részleteit. A rendező egyébként nem először forgat megtörtént eseményekről: a Véres vasárnap, a United 93 és a Phillips kapitány egytől egyig tisztességes iparosmunkák voltak, de sajnos jócskán felejthetőek is. A Július 22. kellő alázattal, nagyszerű alakításokkal mutatja be Norvégia talán legnagyobb tragédiáját. Az erőszak, vagyis az oslói robbantás, valamint a gyerekek hidegvérű kivégzése a szigeten borzalmas látvány, szerencsére mégsem lépi túl a jó ízlés vagy a túlzás határait.

Breivik megformálására Anders Danielsen Lie vállalkozott, aki zseniálisan játszik, habár a fizimiskája kevésbé ijesztő, mint a valódi Breiviké. A film másik sztárja Jonas Strand Gravli, aki Viljar Hanssent, az agysérülésével éveken át lábadozó, szörnyű kínokat megélt áldozatot személyesíti meg. Több lövést is kapott, sőt, az egyik golyó darabja még mindig a fejében van, és bármikor megölheti.

A Július 22. nézése közben többször is azon kaptam magam, hogy a Wikipédián keresgélek olyan információkat, amelyeket eddig csak felületesen ismertem a történtekkel kapcsolatban. Ehelyett, mondjuk, a filmet is nézhettem volna, csakhogy a számos üresjárat, mely a megrendülést és az elmélyülést segítette volna, inkább unalmassá tette, túlságosan elnyújtotta ezt a filmet. A rendező valamiért fontosnak tartotta, hogy részletesen megnézzük Viljar üvegszemének behelyezését, a műtőasztalon végzett agyműtétet közelről és persze a depressziót — ez utóbbit sajnos jóval mesterkéltebben.

Greengrass nem volt rest, és a politikai extrémizmust, a hátteret és a korabeli norvég világot is hűen mutatja be, a baj csak az, hogy a Stoltenberg-vezette korabeli norvég politikai gépezet ábrázolása nem igazán hihető vagy érdekes. A film igyekszik teljes képet adni a történtekről, az egyetlen hibája viszont, hogy mindezt túlságosan távolról szemlélve, meglehetősen sterilen teszi.


Nyitókép: Imdb.com

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Film rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Július 22.
Film
  • Brasnyó Zoltán
  • 2020.07.30.
  • LXXV. évfolyam 30. szám
Július 22.
Film
  • Brasnyó Zoltán
  • 2020.07.23.
  • LXXV. évfolyam 30. szám
Facebook

Támogatóink