Sok évvel ezelőtt, amikor a hosszú telek alatt pecaelvonási tünetek kínoztak, unalmamban elővettem a tíz év alatt összegyűjtött horgászújságjaimat, és elemzésnek vetettem alá a rekordlistát. Több kérdésre összpontosítottam, egyebek között a fogás időpontjára, a csalikra, a szolunáris táblázat állására és egyáltalán mindenre, amit az adatokból ki lehetett olvasni. Komoly, többoldalas tanulmányt készítettem akkor, amit ha most elővennék, használhatatlan volna a számomra. Azóta sok minden felborult, teljesen kiszámíthatatlan lett az időjárás, az akkori decembereknek nem sok közük van a mostani enyhe, húsz fok feletti hőmérsékletű, verőfényes telekhez és a —15 fokos hideget produkáló március közepéhez sem. Akkortájt az évszakok jó diákhoz méltó módon hozták a kiszámítható, rájuk jellemző hőmérsékletet.

Mindenesetre az a táblázat két lényeges pontyfogási időpontot mutatott: az egyik a március, a másik a várakozásnak megfelelően a szeptember volt. A kora tavaszi táplálkozás kezdete és a télire való zsírgyűjtés ideje jelent meg tehát egyértelműen a diagramokon. Addig is kimerészkedtem a szebb tavasz eleji napokon, de mindig egy spiccbottal, és főleg a bodorkákat céloztam meg. Ha néha baráti unszolásra elővettem a pontyozó felszerelést, nem fogtam semmit, mert a hagyományos főttkukorica- vagy burgonyacsalikkal kísérleteztem. Pedig húsvéti böjtöt a potykák nem tartanak, ők igenis húst ennének. Ezt azért gondolhattam volna, hiszen jó párszor a finomszerelékes, csontival megtűzött apró horogra termetes halak haraptak rá.
A leckét akkor kezdtem tanulni, amikor véletlenül kifogtam életem egyik legszebb nyurgáját egy márciusi horgászat alkalmával. De ehhez hozzátartozik az is, hogy akkor még ami a csalit illeti, nem voltunk annyira eleresztve. A házi csontikat nem a hűtőben tároltuk ősztől tavaszig, hanem csak a kamrában. Ha szerencsénk volt, akkor a fagypont körüli hőmérsékleten néhány pondró megmaradt, és az év eleji lógatások alkalmával ezek bizony nagy kincsnek számítottak. Persze főtt kukoricának álcázva megkíséreltem én átmenteni a halcsemegét az otthoni hűtőbe, de ez rendszerint kitudódott, és repült a csali az épp akkor ott tárolt élelmiszerrel együtt. Azután egyszer a nejemnek elfogyott a türelme, amikor egy áramszünet után a „kukoricaszemek“ bemásztak a mákos tésztába — no akkor aztán nemcsak az, hanem a hűtő is repült, így azután lett csalis frizsiderem is.

Visszatérve a sorsdöntő horgászathoz: szóval volt néhány fonnyadt nyüvem meg egy az ősszel felbontott főttkukorica-konzervem. A partra érve csalizáskor kiderült, hogy a kukorica megpenészedett, és teljesen használhatatlan. Nem maradt más hátra, mint hogy az apróhalazásra szánt csontival jól megtűzzem a horgokat. Így sem volt egyetlen kapásom sem hosszú ideig. A csípős reggelen nem volt éppen ücsörgésre való idő, ezért sétálgatni kezdtem a parton az ázott avart rugdosva. Egy nagyobb halom alól egyszer csak kisujjnyi esőgiliszta kúszott ki. Hirtelen ötlettől vezérelve megfeleztem, és a csontik tetejére tűztem a tekergő kukacot. Bedobtam a botot a nádszegéllyel párhuzamosan, és kapásjelző gyanánt krumpliszeletet biggyesztettem a zsinegre. Folytattam a járkálást a csatornaparton, és amikor visszafordultam, láttam, hogy a burgonyadarabnak hűlt helye, a zsinegem vízre esve ernyedten fityegett. Kicsévéltem a szereléket: persze a gilisztát lopta le a hal. Fogtam a megmaradt fél kukacot, ismét megfejeltem vele a csonticsokrot, és ugyanoda visszadobtam, ahova az előbb. A bemetszett krumplikarikát megkíséreltem rátenni a bothegy alatti zsinegre, de sehogyan sem sikerült, mert a zsineg folyamatosan megfeszült. Pár pillanatnak kellett elmúlnia, mire rájöttem, hogy kapásom van. A rövid üvegbotot kézbe kapva egy atyait berántottam a halnak. Abban a pillanatban éreztem, hogy komoly ellenfelem akadt odalent. A szabályos fárasztásból azonban semmi sem lett, mert a frissen lazán feltekercselt zsineg nagy gubancban fennakadt az utolsó vezetőgyűrűn. A botot letéve kézbe vettem a damilt, és elkezdődött húzd meg, ereszd meg! fárasztás. Szerencsére az akkori szokásoknak megfelelően a legalább hatvanas zsineg kitartott, és a még hideg vízben a hal sem tanúsított nyurgákra jellemző erős ellenállást. Nemsokára a legalább egy méter hosszúságú halat sikerült a part közelébe húznom. Ekkor jött a következő akadály, a meregetőszák. Vagyis annak a hiánya. Nem számítottam nagy fogásra, ezért nem vittem magammal, de ha ott van is, akkor sem ér sokat, hiszen a keszegezőszákba még a fele sem fért volna bele a nyúlánk halnak. Nem maradt más hátra, mint még egy-két tiszteletkör megtételére ösztökélni, hogy azután a már teljesen kifáradt zsákmányt két kézbe fogva a partra tegyem. Akkor még nem mértünk meg minden halat, és főleg nem fényképeztük le őket, de azt tudom, hogy nem fért bele átlósan a nagy műanyag zsákba.

Trófeaként sokáig őriztem a halászléből megmentett hatalmas hátcsontját, de azóta valahol elkallódott. A belőle készült József-napi ünnepi halászlé ízét azonban az évtizedek sem tudják feledtetni, és ma is a számban érzem, amikor a márciusi rügyfakasztó langyos napsugarak tavaszi pontyozásra hívogatnak a vízpartra.