Irodalom a fenyő alá

Irodalom a fenyő alá

A karácsony legnagyobb költőinket, íróinkat is megihlette, így se szeri, se száma azoknak az alkotásoknak, amelyek erről a mézeskalács-illatú ünnepről szólnak: karácsonyfáról, harangokról, hófödte tájról, angyalokról, családról, közös vacsorákról.

Most kiválogattunk olvasóinknak néhányat ezek közül, hiszen mindenki tudja, hogy két harapás bejgli között igen egészséges egy kis irodalmat is fogyasztani.


József Attila: Karácsony 

Legalább húsz fok hideg van,
szelek és emberek énekelnek,
a lombok meghaltak, de született egy ember,
meleg magvető hitünkről
komolyan gondolkodnak a földek,
az uccák biztos szerelemmel
siető szíveket vezetnek,
csak a szomorú szeretet latolgatja,
hogy jó most, ahol nem vágtak ablakot,
fa nélkül is befűl az emberektől
de hová teszik majd a muskátlikat?
Fölöttünk csengőn, tisztán énekel az ég
s az újszülött rügyező ágakkal
lángot rak a fázó homlokok mögé.

 

Fekete István: Karácsony éjjel 

A konyhából behallatszott a tűz pattogása, de aztán betették az ajtót s a kocsmában csend lett. A bádog lámpaernyő karimája némán hajlongott a repedezett gerendán, és amint a láng megbillent, mintha valaki sóhajtott volna.

Az ablakok arcán csendesen szivárgott a cseppé hűlt pára, az ajtókilincs ferdén állt, mintha valaki be akarna jönni s a székek úgy álltak az asztalok mellett, mintha fáradt karjukkal szívesen az asztalra könyököltek volna.

A kilincs bólintott, az ajtó óvatosan kinyílt. Egy ember jött be, aztán egy asszony. Vállukon hó.

— Jó estét.

— Jó estét — bólintott Zimányi —, esik?

— Esik.

— Hová?

— Palánkra. Oda várnak bennünket, karácsonyra.

Persze, karácsony van. Régi karácsonyok villantak fel Zimányi emlékei között, de aztán hamar elhamvadtak, elfáradtak...

A kocsmáros odaállt a vándorok elé.

— Mi kellene?

— Csak pihennénk, ha szabad.

Az asszony fáradtan felnézett.

— Kenyeret kérnénk. Pénzért.

Zimányi megfogta a kocsmáros kabátját.

— Adjon szalonnát is... karácsony van.

Gondolkodó csend lett. A vándorok előtt egy kis vörös mókus ült az asztalon, és a kenyérhéjat eszegette. Okos, fekete szemével körülnézett.

— Szelíd?

— Mint a gyerek.

Zimányi felkelt, nehézkesen odament az asztalhoz, és megsimogatta a mókust.

— Nem adja el?

— El nem adom, csak úgy odaadom. Jobb dolga lesz...

Zimányi pénzt tett az asztalra.

— Egyedül vagyok… eljátszogatok vele… ez lesz az én karácsonyom…

Diót hozatott a kocsmárossal, s a mókus észre sem vette, amikor gazdái elköszöntek.

Zimányi hazaindult. Zsebre rakta a diót és a mókust is.

— Ehetsz útközben is, ha akarsz.

Lassan lépegetett hazafelé. Az út, mint a bársony. Botja nem koppant, arcára hópehely esett. A falu végén kis erdő s az erdőn túl Zimányi háza. Jó lenne, ha várakozó lámpás intene belőle, de nincs már senkije.

Nem nagy a hó, mégis nehéz a járás, az erdő fái között álmos köd ül. Megállt, botjával a hóra ütött.

— Milyen puha, akár a párna. Hideg sincs.

Azzal leültek az árok mellett. Megcsörrentek a diók, a mókus kiugrott a zsebből és felszaladt az öregember vállára.

— Ne csiklandozz, te, csak egy kicsit pihenek.

A mókus leugrott a földre. A hónak szabadság szaga volt. Az erdei csend susogni kezdett s az ágak ugrásra ingerelték. Az árokparton bodzafa állt és ijedten ébredt fel, amikor a mókus végigszaladt rajta.

— Mit akarsz?

— Szállást keresek. Az ember elaludt és én elszöktem... Nem tudod, hol találnék szállást?

— Eredj a Bükkhöz.

A mókus átlendült az öreg bükk alsó ágára.

— Azt mondta a Bodza, hogy te adsz nekem szállást.

— Nem adok. Nincs, de ha lenne, se adnék.

— Majd ad más.

De nem adott a Kőris se, a Cser se. Csak az öreg Tölgy mondta meg kereken.

— Nem szabad! Ne kérdezd, miért, nem szabad.

Zimányi ekkor már mélyen aludt az árokparton. Azt álmodta, hogy egy hideg kéz nyúl a kabátja alá, de nem a pénztárcáját, a szívét keresi.

Arca sárga lett, feje előrebukott a kínban, hogy megmozduljon, de nem tudott.

A kis mókus ekkor ért oda. Felugrott az öregember vállára és lerázta magáról a havat, az öreg nyakába.

Erre már felébredt Zimányi. Mélyet lélegzett, aztán tántorogva felállt. De mi ez a hideg a nyakánál? Odanyúlt és eszébe jutott a mókus.

— Hát te ébresztettél fel, te? Bizony jó, hogy felébresztettél...

Megkereste botját és lassan lépegetve elindult hazafelé. Zsebében megzörrentek a diók, s amikor otthon meggyújtotta a lámpát, körülvették a régi bútorok.

A mókus az ágy karfájára ugrott, leült elgondolkodva, mert ő sem tudta, hogy mért nem kapott szállást a fáktól. Nem tudta, hogy Zimányinak szíve és zsebe mindig nyitva volt szegénynek, vándornak, mindenkinek, s az ilyen embernek nem lehet elhagyatottan, árokparton meghalni.

Nézte egymást ember és mókus. A kályhában halkan dúdolt a szél, a felhőket elkergette, aztán nagy csend és nagy békesség lett kint és bent.

Aludt az öregember és aludt a kis mókus karácsony éjszakáján.
 

 

Ady Endre
Kis, karácsonyi ének

Tegnap harangoztak,
Holnap harangoznak,
Holnapután az angyalok
Gyémánt-havat hoznak.

Szeretném az Istent
Nagyosan dicsérni,
De én még kisfiú vagyok,
Csak most kezdek élni.

Isten-dicséretre
Mégiscsak kiállok,
De boldogok a pásztorok
S a három királyok.

Én is mennék, mennék,
Énekelni mennék,
Nagyok között kis Jézusért
Minden szépet tennék.

Új csizmám a sárban
Százszor bepiszkolnám,
Csak az Úrnak szerelmemet
Szépen igazolnám.

(Összeállította: sZs)

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Irodalom rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Irodalom a fenyő alá
Irodalom
  • 2020.04.01.
  • LXXV. évfolyam 14. szám
Irodalom a fenyő alá
Irodalom
  • MTI
  • 2020.03.31.
  • LXXV. évfolyam 13. szám
Facebook

Támogatóink