* Hogyan indult a költői pályafutásotok a ’80-as években? 

B. L.: — A kassai ipari iskola gépészet szakán másodikos koromban leadtam az első szerelmes versemet az Acéltoll nevű iskolai újságba. Borzasztóan rossz volt, semmi köze nem volt a költészethez. Nagy nehezen elvégeztem a gépipari szakközépiskolát, de nagyon távol állt tőlem ez a világ. Mivel júniusban megbuktam az érettségin, pótcselekvésként versírással és a csajokkal kezdtem el foglalkozni, pontosabban a csajoknak írtam verseket. A szeptemberi pótérettségiig apám egyik muzslai barátja által felvettek a Szabadföldműves nevű újságba, melybe elkezdtem riportokat írni, majd a grafománságomnak és a nyomulásomnak köszönhetően vezető újságírója lettem a lapnak, aztán pedig a kulturális rovatot is vezettem. Nem értettem egyet egy főszerkesztői javaslattal, ezért felmondtam. Ennél az újságnál találkoztam a feleségemmel, aki korrektorként dolgozott. Később megismerkedtem a Csallóköz járási lap szerkesztőjével, Bereck Józseffel, és még néhány nagyszerű szerzővel, majd huszonhat évesen kezdtem el igazán verseket írni. Későn érő típus vagyok, de azt gondolom, hogy ez nem rossz. Minden fiatalnak azt üzenem, hogy nem kell kétségbeesni, ha még nem váltották meg a világot. Írjanak rossz verseket és prózát, nyomuljanak, olvassanak rettenetesen sok kortárs szerzőt, külföldi irodalmat. Ajánlom a kortárs amerikai, orosz és francia irodalmat. Ha valaki szerencsés, és még önkritikája is van, akkor lesz belőle valami. 

H. Z.: — Később, de ugyanabba az iskolába jártam, mint Laci, és az olvasmányélményeimhez írtam reflexiókat, melyek inkább naplóbejegyzések voltak, de nem közlésre íródtak. Amikor Kassára kerültem, akkor abban a szerencsés helyzetben találtam magam, hogy egy színházi csoportosulás tagja lettem, és irodalmi produkciókat adtunk elő, illetve megcsináltuk például a Kalevalát, a Gilgamest. Igyekeztünk követni az akkori színházi tendenciákat, valamint tükör előtt gyakoroltuk a versmondást meztelenül vagy mozgás közben. Akkoriban az jutott eszembe, hogy talán segítené a versmondást, ha a verset átírnám a saját szavaimmal, de nem publikálási szándékkal, hanem egyfajta irodalmi segédanyagnak, hogy jobban el tudjak mélyülni az aktuális gondolatkörben és érzelmi világban. Valójában így indult, hogy elkezdtem átírni a verseket, tehát dolgozott bennem a kreativitás. Úgy gondolom, hogy akkor kreatív az ember, amikor nem tartja be a normákat. Önmaga szüli meg a verset, és ez nálam is valahogy így történt. Az már más kérdés, hogy tudjuk-e, mi kik vagyunk. Az én elképzelésem szerint az irodalomnak a legbelsőbb kérdésekről kellene szólnia. Fontos, hogy ne legyen mániákus típus az, aki el szeretne mondani valamit, legyen egy elképzelése. A költészet valójában a kreativitás játéka, amikor egy szöveg több dolgot sugallhat, mintha átlátszó fóliákra vetítenénk különféle dolgokat, melyeknek többféle olvasatuk van. Ez egy rendkívül interaktív játék, főleg akkor, ha el is mondod. Egy komplex élmény, hiszen ad egy hangulati és gondolati síkot arról, ami benned van, és ha elég szuggesztív, akkor átüti a személyiségek közötti falat. Képes arra, hogy más belelásson a te bonyolult és érzésektől hemzsegő gondolatvilágodba, és nem te irányítasz, hanem az olvasó, aki mindig egyenrangú a szöveggel. A felét ő teszi hozzá, hiszen ő értelmezi, én csak a sorvezető vagyok. Mindig azt szoktam mondani, hogy a vers egy meghatározhatatlan méretű labirintus, melynek rengeteg bejárata és kijárata van. Onnantól kezdve, hogy kiválasztom a bejáratot, kényszerhelyzetben vagyok, de én döntöm el, hogy az útelágazásoknál merre megyek.

Hizsnyai Zoltán és Barak László Szabadkán (Roncsák Alexander felvétele)
 

* Laci, téged közéleti íróként is emlegetnek, és egy interjúban azt nyilatkoztad, hogy nem igazán szereted ezt a megnevezést, mert pejoratív jelentése is van. Volt-e vagy van-e szerintetek és nálatok a költészetnek feladata, küldetéstudata? A költőnek reflektálnia kell a társadalmi történésekre?

B. L.: — Azért tiltakoztam e kifejezés ellen, mert valamiképpen degradálja és aprópénzre váltja az irodalmat. Minden jó műnek van valamiféle közéleti affinitása, nyilvánvalónak tartom, hogy egyik szerző sem tudja kivonni magát ebből, hiszen ő is átél dolgokat. A másik válaszom erre a kérdésre az, hogy én nem közösségi, hanem társasági ember vagyok, mert attól a perctől, hogy felvállalok egy közösséget, megyünk szobrot állítani, és igazodnom kell valamihez. Soha életemben nem akartam semmihez sem igazodni, mindig individualista voltam. Ezzel szemben az ember megválaszthatja a társaságát. Mindenki a saját módján építi a nemzetet. Újságírásból élek, és nagyon büszke vagyok arra, hogy létrehoztuk a Paraméter nevű internetes hírportált, melyet mindenki szid és olvas. Semmilyen módon nem vettem észre, hogy az újságírás visszafogott volna a versírásban. Nem gyártom a verseket, amit nagyon helyesnek tartok. Nem is verseket írok, hanem köteteket, amit teljes mértékben lehetővé tesz, és amiben inspirál a polgári hivatásom.

H. Z.: — A lelki higiéné a fontos. Ha sok energiát és időt fektetek bele, akkor biztos, hogy van vele valami célom, és soha nem az, hogy megjelenjen a vers. Bennem soha nem volt az, hogy hordozzam magammal azokat a folyóiratokat, amelyekben megjelent a nevem. Hizsnyai Zoltán senki más nem lehet, ilyen értelemben nincs is konkurenciám.

* Beszéljünk egy kicsit a Nap Kiadóról, melynek Barak László az igazgatója.

B. L.: — A rendszerváltás előtt az irodalmi kávéházakban mint szerzők arra voltunk felkészülve, hogy majd benyúlunk az asztalfiókunkba, és kivesszük azokat a műveket, amelyeket nem lehetett a rendszer miatt kiadni. Az az igazság, hogy nemigen volt mit kiadni, miközben gombamód elszaporodtak a kiadók Szlovákiában. A tizenkettő közül a Nap Kiadó volt az első, amely megalakult, mára három-négy maradt, mivel nincs annyi mű, amennyiből profitálhatnának. Pályázati lehetőségek vannak, olvasók már kevésbé.

H. Z.: — Egy ideig szerkesztettem az Irodalmi Szemlét, mely most is nagyszerű kezekben van. Tizennégy évig szerkesztettem a Kalligramot, mely 1992-ben indult el folyóiratként, majd kiadóvá nőtte ki magát. Jelenleg az Opus folyóiratot szerkesztem, melyet a Szlovákiai Magyar Írók Társasága ad ki. Van egy erős, populáris kultúrát követő része, viszont a lap elején szépirodalom olvasható. A www.szmit.sk weboldalról le lehet tölteni a korábbi lapszámokat. Van egy mentorprogramunk is, és meg kell említeni, hogy a miénk volt az első a magyar irodalmi életben. Országhatároktól függetlenül be lehet jelentkezni hozzánk a meglevő szövegekkel, és évente kétszer találkozunk személyesen. Tíz mentor van, én vagyok az egyik, és interneten tartjuk a mentoráltakkal a kapcsolatot. Van jövője ennek a programnak, hiszen sokan írnak, ennek pedig mi nagyon örülünk.