Karikaturista kollégánk első alkotása 1995. február 1-jén jelent meg a Magyar Szó Grimasz című rovatában, később csatlakozott a Hét Nap szerkesztőségéhez, ahol a mai napig tevékenykedik karikaturista- és tördelőszerkesztő-szerepben. Lelkesedése e művészet iránt harminc év elteltével sem hagyott alább. Attilával a jubileum apropójából beszélgettünk az elmúlt három évtizedről.

— Ez a harmincas egy érdekes szám. Az ember azt mondaná, sok, én azt mondanám, észre sem vettem, hogy elrepült. Elégedetlen típus vagyok, hiába van hat-hétezer rajz mögöttem, úgy érzem, van még mit fejlődni. Mindig úgy gondolom, a tegnapi rajzom felejthető, másnap már új hibákat látok, technikailag és a mondanivalóban is. Lehet, jó dolog, hogy így gondolkodom, mert ez motivál arra, hogy fejlődjek, de biztosan más művészek is így vannak vele. Voltak olyan szakaszok ez alatt az idő alatt, amikor belekényelmesedtem a helyzetbe, és nem is haladtam előre olyan léptékkel, ahogy én akartam. Teljesen autodidakta módon tanultam a karikatúrakészítést. Érzésre csinálom, ahogy érzem a vonalakat, a színek keverését, nem mondom, hogy nem tudatosan, de a mai napig szórakozásként fogom fel az egészet. Azokon a rajzokon, amelyeket megrendelnek, és megmondják, mit kérnek, a mai napig sajnos egy kicsit feszültebben dolgozom, mert meg kell oldani egy olyan feladatot, amely nem biztos, hogy rám van szabva. Hál’ istennek, ez mindig sikerül. Semmilyen képzőművészeti iskolát sem végeztem, ahol az ember megtanulja az alapokat. Ebből adódóan van bennem egy kis trucc is, mert sokan nem hittek bennem. Gyerekkoromban bújtam a képregényeket, azok fogyasztása meghozta az étvágyam arra, hogy állandóan ezt műveljem. Persze kezdetben másoltam azokat a hősöket, akiket szerettem, vagy amilyen szerettem volna lenni. Fejből nem is nagyon tudok rajzolni, most, hogy belegondolok. Lehet, ezért is alakult ki, hogy jól másolok arcvonásokat, vagy egy tárgyat könnyen alakítok át karikatúrává, mert jó a megfigyelőképességem. A képregényes alap nagyon meghatározta az egész pályafutásom. A Hét Napban remek a légkör. Valószínűnek tartom, hogy a kollégáknak nem könnyű egy művészemberrel együtt dolgozni, sok türelemre van szükségük, mert az agyam más rugóra jár, de ha nem így lenne, talán nem is tudnék rajzolni.

* Volt olyan művész, akire felnéztél?

— Amikor elkezdtem rajzolni, még a kőkorszakban, akkor csak képregényekből és újságokból tájékozódhattam a szakmáról. Nem nagyon lehetett vagy én nem tudtam követni a világban ismert karikaturistákat. Harminc évvel ezelőtt, amikor elkezdtem, Léphaft Pál rajzai csigázták fel a fantáziám, mert nem mindennapi dolgokat gyártott, nem mondom, hogy olyan szerettem volna lenni, mint ő, de inspirált.

* Hogy érzed, milyen fejlődésen mentek keresztül a munkáid?

— Én mindig azt mondom, amellett, hogy édesanyámtól örököltem a tehetséget, ez a Jóistentől kapott talentum. Van egyfajta fejlődés, van, amikor az ember vért izzadva próbál apró léptekkel előrehaladni. Ha valaki elém tenné a harminc évvel ezelőtti régi rajzaimat, melyek először megjelentek, azzal, hogy szeretne karikaturista lenni, azt mondanám neki, néhány év múlva jelentkezzen újra. Visszagondolva olyannak tartom azokat a rajzokat, hogy kész csoda, hogy akkor Dudás Károly, a Szabad Hét Nap főszerkesztője látott bennük valamit. Óriási lépés lett az internet megjelenése, régen az újságokból vágtuk ki a képeket, és minden karikaturistának megvolt a saját archívuma, melyből rajzolt. Ahogy megjelent az internet, minden sokkal lazább lett, csemegézhetsz különféle fotókból. Régebben a technika is más volt, tussal, akvarellel rajzoltam, később elkezdtem digitálisan is színezni. Az alap a mai napig mindig az, hogy tussal megrajzolom a kép „csontvázát”, behúzom digitálisan, úgy színezem, vagy pedig akvarellel. Ez a fejlődés vonulata, jól lehet egyedi módon digitálisan is szerkeszteni, de azt bárki ugyanúgy meg tudja csinálni. Ha te a reszkető kezeddel meghúzol egy vonalat, és hallgatod, ahogy serceg a toll a bordázott akvarellpapíron, az csakis egyedi lehet. Digitálisan 1 millió példányban is kinyomtathatod, de amit a saját kezeddel csinálsz, abból csak egy van. Én nem értékelem a digitális dolgokat annyira, habár a világ nagyon. A saját kedvemre olyanok portréját készítem el, akiket szeretek, azokat nagyon könnyen megcsinálom, de amit megrendelnek, azt nehezebben. Van, hogy csak az egyik szemét rajzolom meg az alanynak, sokszor azzal viccelődnek: hol a másik? Én néhány vonásból és egy szemből látom a személy kisugárzását, szeretek ezzel a grafikai csellel élni, egy régi szobornak sincs meg a keze-lába, de attól még érthető.

* Szerinted mi különböztet meg más karikaturistáktól?

— Valójában sokan használnak akvarellt, főleg illusztrálásra. Én régebben nagyon részletesen kidolgoztam a munkáim, túl sokat szőrözök a rajzokon, pedig nem feltétlenül kellene. Van, aki azt mondja, igen, ez egy tipikus Szalai, de én nem látok semmi különöset. Az egész világ robog a digitális technikák felé, és nyakig benne van, lehet, engem éppen az akvarellel való kidolgozás módja különböztet meg a többitől. Úgy érzem, egyre könnyebb az alkotás, mert az elmúlt öt-hat évben — aminek nagyon örülök — a Hét Nap Fricska rovatában teljesen szabad kezet kaptam, és ez nagyon jó. Készül egy könyv is, melyben a rovatban megjelent rajzaimból válogatok, remélem, az hűen tükrözi majd a fejlődést. Jó érzés, hogy csemegézhetek a meglévő alkotásaim közül.

* Volt, aki rosszul vette, ahogy ábrázoltad?

— Néhány esetről tudok. Például egyszer megrajzoltam egy jazzénekesnőt, még ’97-ben, szerintem semmi baj nem volt a képpel, de neki nem tetszett. Egyébként mindenki aláírta azokat a rajzokat, tehát annyira mégsem lehettek rosszak. Mindegyik karikaturistának van egy saját erkölcsi cenzúrája, hogy meddig torzítja el valaki arcát. Nyilvánvaló, hogy akinek egészségügyi gondja van, azt nem bánthatod meg. A nagy orrnál, fognál, fülnél természetesen a felismerhetőség határáig megyek. Egy gyerek vagy egy hölgy karikatúrájánál nem úgy dolgozik a kezed, de egy férfinál szerintem a határ a csillagos ég. Minden attól függ, hogyan állsz hozzá: akire felnézel, finomabban rajzolod meg. Egy kőkemény rocker vagy egy focista szerintem megérdemli, hogy egy pimaszabb rajzot kapjon. Egy elegáns színésznőt, aki igazi díva, illik úgy megrajzolni, hogy az is látszódjon, tisztelgek előtte. Sokszor, ha valaki a szerettéről kér karikatúrát, annak el kell magyarázni, hogy én teljesen máshogy látom az illetőt, ő pedig nem feltétlenül szeretné „kigúnyolva” látni a hozzá közeli személyt.

* Fontos számodra, hogy eljuttasd a rajzaidat azoknak, akikről készíted?

— Már nem. Meglehet, régebben az volt, mert visszaigazolásnak éreztem. Ők nem mindennapi emberek, cserébe pedig mindig kértem egy aláírt példányt. Úgy vagyok vele, adni jobb, érdekes látni, ahogy fogadják, hogy örülnek neki. Úgy gondoltam, adok nekik egy karikatúrát, ami nem mindennapi dolog, nem olyan, hogy bemész a boltba, és egy sonka mellől leakasztasz egyet.

* Milyen érzés, amikor téged rajzolnak le, amikor te vagy a kifigurázás tárgya?

— Az én arcom — mondom a győztesek nyugalmával — egy teljesen átlagos sablonarc, nincs olyan karakterisztikus vonás rajtam, mint egy karakán orr vagy fül, sebhely, fülbevaló, melyet ki lehetne emelni. Persze hízelgő, ha rólam készül karikatúra, nem lehet azt mondani, hogy nem. Ilyenkor egy kicsit visszanyal a fagyi, és ha nekem ez nem tetszene, akkor én minek rajzolok le másokat?