— A barátnőm már régóta kér, hogy jöjjek el magával beszélgetni, de én mindig — még most is — úgy érzem, hogy nincs körülöttem semmi érdekes — mondja gyerekes naivsággal a lyukas szárú farmernadrágot igazgatva a térdén. — Jó, azt elismerem, hogy kevesen laknak lakókocsiban, és járják vele a világot, de én ezt már megszoktam. Ha sokáig vagyunk egy helyen, úgy érzem, mintha nem volna elég levegő körülöttem. Amióta az anyukám nincs velünk, majdnem egész idő alatt így élünk apával. Harmadik osztályba jártam, amikor anyu hirtelen meghalt. Mivel apa terepen dolgozott, az anyai nagyszüleim kérték őt, hogy maradhassak náluk, ők majd gondomat viselik, törődnek velem, és amikor apa hazajön — havonta egyszer —, vele tölthetem a szabadnapjait. Apa, az én érdekemet tartva szem előtt, beleegyezett a javaslatba, és egy évig ez így is működött, de nagyiék még dolgoztak — igaz, a nagymama csak fél munkaidőben —, és nem volt mindig türelmük velem törődni. Én apának sosem panaszkodtam, de azt hiszem, látta, hogy nem érzem jól magam, és kérdezte, akarok-e vele menni. Azt is elmondta, hogy mindig úton leszünk, de akkor ebből még nem sokat értettem. Megvártuk az iskolaév végét, akkor apa eladta a házunkat, és vett egy új autót lakókocsival együtt. És ekkor kezdődött a mi „vagabund” életünk, bármit is jelent ez. (A szó jelentése csavargó — a szerző megjegyzése.)

Elég gyorsan megszoktam ezt az életformát. Sokkal érdekesebb, mint a szabályok szerinti élet. Apu csinált számomra egy csöppnyi kis „búvóhelyet”, ahova elvonulhattam, ha egyedül akartam lenni. De ez nagyon ritkán fordult elő. Nem kellett sok idő, hogy apuval egy hullámhosszra kerüljek: gyorsan megértettük egymást. És sosem veszekedtünk. Az én apám egy eszményi szülő, mindig van ideje és idege rám, akkor is volt, amikor megkezdtük a közös életet. Vannak állandó pihenőhelyeink, családi udvarok, ahol késő ősszel már várnak bennünket. Apa megmagyarázta, hogy mi senkitől sem várunk kegyelemkenyeret, van elég pénzünk ahhoz, hogy normálisan éljünk. Kora tavasszal, amikor útnak indulunk, apa megköszöni és becsülettel kifizeti, hogy három-négy hónapig igénybe vettük az udvar egy részét. Vannak helységek, ahol néhány hetet is eltöltünk, ha apunak van munkája. Az egyetlen gond az volt, hogy sehol sem járhattam iskolába. De apa elintézte, hogy magánúton befejezzem a középiskolát, és most idegenforgalmi vezető vagyok. Persze, nem dolgozom a szakmában, de rengeteg okosságot megtanultam, elsősorban azt, hogy nyitott szemmel nézzem a világot. Apunak arany természete van, azt hiszem, mindent, amit tud, igyekszik átadni nekem. Sokszor, amikor esténként — főleg nyáron — a lakókocsi előtt ülve beszélgetünk, apa igyekszik megmagyarázni, miért is élünk világot járva. Ő a nagyapjától tanulta meg a gyógyfüvek felismerését, a velük kapcsolatos fontos információkat. Így az egyik legismertebb füves ember lett a környéken, akinek már bejáródott kapcsolatai vannak ismert felvásárlókkal. Nincsenek anyagi gondjaink, igaz, állandó, egy helyben élő barátaink sem, de ezt is meg lehet szokni. Nekünk mindenfelé vannak olyan ismerőseink, akik bármikor szeretettel és megbecsüléssel fogadnak bennünket. Mert apám soha senkinek nem vétett, soha senkit meg nem bántott vagy csapott be.

Nekem csupán egy állandó barátnőm van, aki magával is összekötött. Amikor találkozunk, sokszor úgy érzem, jó volna, ha velünk jönne, de hamar elhessegetem az ilyen gondolatokat, hiszen az én életformámat szeretni kell. A múltkor megkérdeztem apát, mi lesz, ha egyszer szerelmes leszek. Erre ő jót nevetett, és azt mondta: ha eljön ez a pillanat, ne félj, találunk megfelelő megoldást rá. És elmondta, hogy ő ezzel a lehetőséggel már régóta foglalkozik. Összegyűjtött annyi pénzt, hogy vehetek egy lakást, ahol csak akarok, ha úgy érzem, hogy már nem vonzanak az utak. És ha nem halok bele a nagy szerelembe, akkor egészen biztosan férjhez is megyek, ez pedig majd azt jelzi, hogy megtaláltam a magam iránytűjét. De ő a sajátját nem is akarja megtalálni. Majd én és a családom leszünk az ő téli „bekötőhelye”, ahol kedvére kényeztetheti az unokáit. Azt is elmondta, hogy hálás az égieknek azért, hogy annak idején volt bátorsága felvállalni a vándoréletet egy tízéves kislánnyal, méghozzá iránytű nélkül. De nekünk minden sikerült, mert vigyáztunk egymásra és arra, hogy sose térjünk le a helyes útról.