Természetesen a mostani tizen-huszon évesekkel sincs ez másképp. Viszont, ami a korszak egyedisége, az a szinte pillanatok alatt az életünk természetes részévé vált internet-hozzáférés. A mai huszonévesek az utolsók, akik még emlékeznek arra, hogy milyen volt hétévesen egy Nokia 3310-ről álmodozni, és a mai hétévesek az elsők, akik iPaddel a kezükben tanulták meg az első szavaikat.

S ahogy minden újításnak és találmánynak számos oldala van, úgy az internet is legalább annyi kérdést generál, mint amennyit megold. Az utóbbi időben pedig szélesebb körben is elkezdtek foglalkozni ezzel. A következő cikksorozatunkban néhány olyan témát emelünk ki, amely az internet jelentőségének felfokozódásával vált — mondhatni — társadalmi jelenséggé, s többségében, elsősorban a fiatal felnőtteket érinti.

Ilyen például a virtuális valóság és az, amelyről fotót készítünk, majd a megfelelő effektekkel egy párhuzamos, online élet felépítésére használjuk.
 

A jelenség...

Az emberiség és a vizuális kultúra történetét tekintve nem is olyan régen, pusztán néhány évtizeddel ezelőtt szép lassan általánossá vált, hogy mindenkinek vagy legalább minden családnak az otthonában lapul egy analóg fényképezőgép. Amíg nem sokkal korábban eseménynek számított a jelesebb alkalmakkor ellátogatni egy fényképészhez, és jól megkomponált beállításokban megörökíteni az emlékeinket, addig csakhamar eljutottunk a véletlenszerűen elkapott, személyes pillanatokig.

Ha előhívattuk a képeket, akkor ezek — mondjuk, egy nyaralás esetében — több tucat, általában utómunka nélküli fotók voltak, melyeket albumba rendeztünk, és egy kávé mellett mutogattunk az ismerőseinknek. Filmtekercset vásároltunk, limitált mennyiségben kattintgattunk, majd izgatottan vártuk a fizikai formátumú fotókat, és hetekig merengtünk a saját, autentikus emlékképeinken.

Ma már nincs ilyen egyszerű dolgunk. Pillanatonként gyártjuk az emlékeket a zsebünkből előkapott telefonnal. Aztán gondos figyelemmel és gyakran teljes hozzáértés nélkül rkunk rá legalább kettő, legfeljebb végtelen számú filtert. Majd a megfelelően hangzatos címmel, idézettel vagy dalrészlettel és persze az elmaradhatatlan hashtagekkel — lehetőség szerint — minél hamarabb megosztjuk az élményt az egyik közösségi oldal hírfolyamában. Megmutatjuk mindenkinek, hogy Görögországban nyaralunk, férjhez megyünk, diplomát kaptunk, hároméves lett a kiskutyánk, az ikreink fogzanak, a busz már megint három percet késik, és persze a politika, a kultúra, valamint az életvezetés kapcsán is tájékozottabbak vagyunk, mint valaha.

Azt mondjuk, hogy szabad a véleménynyilvánítás, mindenki egyedi, s közben mégis valahogy mindannyian valamilyen megkomponált ideálképet keresünk, követünk, vagy igyekszünk megteremteni jól megszerkesztett vagy éppen zavaróan túlfényezett képekkel. Mit akarunk bizonyítani ezzel, és egyáltalán hány lájk szükséges ahhoz, hogy biztosan örülni tudjunk a pillanatnak?
 

Példa-kép-keresés

Egyvalami talán még többet árul el rólunk és az érdeklődésünkről, mint a saját profilunk és az általunk feltöltött képek. Ez pedig az, hogy mit és milyen gyakorisággal lájkolunk, követünk. Eltekintve attól a jelenségtől, hogy mindig akadnak olyan egyének — a nagyon fiatalok, a kezdő internetezők vagy a vállalkozások —, akik pusztán azért nyomnak tetsziket mindenre, hogy visszafelé is megkapják ugyanezt a törődést, általában egyéni felhasználóként akkor lájkolunk valamit, ha az bármilyen okból felkelti az érdeklődésünket.

Sok esetben pedig olyan élethelyzeteket, egyéneket követünk és kedvelünk, amelyek valami szépet vagy társadalmilag szépnek ítéltet, gondoltat képviselnek. Luxusnyaralások, tökéletes alakú, fiatal lányok, sármos férfiak, fényes otthonok, ízletes ételek, fényűző bulik. Mind apró részletek, melyek olyan életeket sejtetnek, amelyekről mindannyian álmodozunk. Alapvető emberi és társadalmi tulajdonság, hogy címkéket, kategóriákat és példákat keresünk, melyekhez aztán igazodhatunk. Ideálképeket gyártunk magunknak, s ezzel együtt pedig a valóság szintjén olyan célokat, amelyek gyakran csak jól megkomponált képeken léteznek.

Olyan fotókon, amelyek mögött a valódi élet helyett egy stáb áll, mely csak a munkáját végzi. Sokszor hajlamosak vagyunk bele sem gondolni abba, hogy amíg mi a telefonunk felett görnyedve keserédesen és álmodozva lájkolgatunk, addig a vágyakozásunk tárgya csak egy kipukkantható szappanbuborék. A Michelin-csillagos étteremben lefotózott étel, sőt, még a fehér asztallapra igényesen kirakott müzlis tál, kávé, notesz, karóra, napszemüveg is sok esetben csak egy szeletje a virtuális valóságnak. Aki pedig a fotót készítette, az ugyanúgy a munkáját végezte, ahogyan a szakács is, aki a megörökített ételt főzte. A fénykép megszületésének oka valójában nem is az, hogy a fotós megossza a fényűző életét a nyilvánossággal. Az ilyen jellegű fotók, melyek alatt több tízezer lájk gyűlik össze, pusztán egy jó online szakember munkájáról tanúskodnak.

A csavar talán ott jelenik meg a történetben, hogy a képekhez manapság ugyancsak jól felépített személyes történet is társul. Úgynevezett divat-, gasztro- vagy lifestylebloggerek tudósítanak életük minden mozzanatáról. Ezáltal pedig fotókkal is alátámasztva azt, hogy talán mégis valódi ideálokat hajszolgatunk.

Az utóbbi időben viszont szerencsére számos interjú, kutatás által válik egyre szélesebb kör előtt nyilvánvalóvá, hogy a jó blogger igazából napjaink jó üzletembere. Figyeli a körülötte levő világot, ráérez az általánosabb társadalmi igényekre, reflektál rájuk, sőt, generálja is őket. Mindebbe pedig elképesztő mennyiségű munkát fektet.

Amíg évtizedekkel ezelőtt a Coca-Colához társítottunk egy magasabb rendű, kívánt életet — legalábbis Kelet-Közép-Európában és a Balkánon —, addig ma a képek mögé látunk sok mindent. A különbség pusztán az, hogy manapság jóval több ilyen trend és szimbólum létezik. Mivel pedig saját magunk is igyekszünk reprodukálni a kedvelt élethelyzeteket, egymásra is nagyobb nyomást helyezünk. Egyszerűbben mondva: amint mi is feltöltünk egy valóban igényesen megszerkesztett ételfotót, az ismerőseink automatikusan el fognak kezdeni olyan életet társítani a képünkhöz, mint amilyet a hatalmas rajongói tábort maguk mögött tudó bloggerek élnek — virtuálisan.
 

Mi a megoldás?

Az utóbbi időben egyre többen nyúlnak hozzá a korábbi módszerekhez. Néhány évvel ezelőtt hihetetlenül divatos lett polaroid gépekkel fotózni, vagy legalábbis polaroidhatásúra szerkesztett képeket posztolni. De ettől eltekintve is számos művész és laikus fedezte fel újra az analóg gépeket, illetve módszereket. Sokan némi utómunkával manipulálják az így készített fotókat, mások a pillanatot a „meztelenségében” elkapva alkotnak igazi, visszanézhető valóságélményt. Nem egy olyan alternatív, művészeti projektum vagy megmozdulás születik, amely a digitális retusálás előtti korszakra jellemző módszerekkel tárja a szemünk elé azt, amit már szinte a valóságban is csak az ideálisra komponált változatban, rengeteg filterrel látunk. Az alkotók sok esetben választanak éppen olyan témákat, amelyek az élet hétköznapi részét mutatják be: a monotóniát, a folytonos elégedetlenséget, a boldogság hajszolását, a tabutémákat, az alternatív közegeket, a fiatalkori szerelmet, az esetlenséget, a naivitást, a testi hibákat, a szőrzetet stb.

Néha viszont elképesztően fura érzés ilyen fotókat látni. Egy olyan társadalomban, ahol általánossá vált, hogy ideálokat keresünk, gyártunk, hajszolunk, igazán különös érzés filterek, effektek, hashtagek, hangzatos címek és elegendő mennyiségű lájk nélkül viszontlátni azt, amit reggel az ágyból kikelve magunk körül vagy a tükörből ránk tekintve pillantunk meg. Furcsa érzés kendőzetlenül, retusálás nélkül látni azokat a sok esetben titkolt, szégyellt érzéseket, amelyek belülről fakadnak. Furcsa, de valahogy mégis komfortos.

Persze, nem arról van szó, hogy az instavalóság rossz, elvetendő és minden önpusztítás okozója, viszont az egyensúly érdekében nélkülözhetetlenek azok a kezdeményezések és megmozdulások, amelyek arra emlékeztetnek bennünket, hogy akkor is jól érezhetjük magunkat, ha nem tud róla mind a hétszáz Facebook-ismerősünk.