Inspiráció a javából

Inspiráció a javából

Néha idegesítő, ahogy a Facebook elénk dobálja azokat az eseményeket, weboldalakat és egyéb dolgokat, amelyek szerinte érdekelhetnek bennünket, most viszont telitalálatos ajánlata volt, amikor egyszer csak felvillantotta előttem az Inspiration Photo Conference elnevezésű eseményt, melyre nem tudtam nem rákattintani. S a kattintás után nem tudtam nem elutazni.

Szófia, Bulgária. Már régóta tervezek egy kiruccanást ide, hiszen minden másik Szerbiával határos országban jártam már. S ennél jobb alkalmat keresve sem találhattam volna. Martin Parr, Jonas Bendiksen, Andreas Bitesnich. Micsoda? Mindezek egy városban s egy konferencián? Persze, egy átlagembernek ezek a nevek lehet, hogy nem sokat mondanak, viszont azok számára, akik fotózással is foglalkoznak, bizony igen nagy nevek ők mindannyian. És a többiek is. Így gyorsan kapcsolatba léptem a szervezőkkel meg a Szófiában élő ismerősökkel, lefoglaltam egy retúrjegyet a FlixBusra, s egy egész délutánt azzal töltöttem, hogy a fent említett fotósok képeit böngésztem az interneten. Hát mi tagadás, igencsak lázban égtem az indulás előtt. Kíváncsiság, tanulni vágyás, mohóság a jó fotók iránt, mindez bennem volt, amikor két pástétomos szendvics, sok zene és két film társaságában buszra ültem. Mert azért 11 óra az 11 óra. És miután pofán vágott a felismerés, hogy a busz bizony átszeli Szerbiát… (Kár volt Pestre utazni, de mindig tanul az ember.) Egy könnyed, 11 órás buszút után estem be kora reggel kedves barátaimhoz, s aludtam is el két kávé ellenére, hogy aztán egy rövid városnézés után rákészüljek a konferenciára.

Metró, három állomás, és máris ott. Gyors bejelentkezés, kávé és indulás. Vladimir Vasilev bolgár fotós nyitotta a sort. Ő Franciaországban él, de vissza-visszajár a bolgár mindennapokat fotózni. Legújabb projektuma igen izgalmas, egy elmegyógyintézetben fotózott sorozatának történetével nyitotta beszédét. Vizuális történeti vonalat működtetett egyfajta álomszerű díszletbe építetve. Erőteljes színek és fényezés, megtervezett, díszletszerű hátterek. Nem beteg embereket akart láttatni, s képein sokszor nem is lehet eldönteni, ki a beteg, ki az ápoló. Egy ilyen helyen vigyázni kell a színekkel, a betegeket egy minimális hatás is kihozhatja sodrukból. Egy évig készítette elő a projektumot, tizennyolc napig fotózott, naponta hat órája volt berendezni a helyszínt, és húsz-huszonöt perc jutott egy-egy páciensre. Még egy projektumot bemutatott, mely egy dokumentarista fotósorozat, hét év termése, az ő szavaival élve az ő elmegyógyintézete, azaz Vladimir Bulgáriája. Személyes fotósmemoárok, egy roma lagzi, egy puskát tartó vadász otthonában, barátok, ismerősök és ismerős ismeretlenek.


A szerző felvételei

Kávé, pogácsa, még egy kávé. És következett Sebastian — Suky — Belaustegui meg az ő csodálatos portréi Dél-Amerika, Ázsia őslakosairól s indián törzsekről. Ő Buenos Aires deltái mellett nőtt fel, szülei politikai aktivisták voltak, a ’70-es években kemény diktatúra működött az országban, sok fiatal halt meg, többek között három testvére s azok felesége is. Roca tábornokról tanultak az iskolában, róla is csak szépeket, arról viszont, hogy őslakosok is élnek az országban, vajmi keveset. Suky szerette volna megismerni a történelem másik oldalát is. Első fotóit 1989-ben készítette Marokkóban, egy újság felkérésére, viszont hamarosan felmondott, és huszonegy évesen szabadúszóvá vált. 500 dollárral a zsebében indult meg Mexikóba, ott élt öt hónapot, zenélt velük, és fotózta az életüket. Mint mondja, a dokumentarista fotózáshoz idő kell, nem lehet gyorsan csinálni. Empatikusnak kell lenni az emberiséggel, a világgal szemben. A gép csak egy eszköz ehhez. Fotóin az ember dominál, sikerül neki elkapnia a lelket. Nem használ mesterséges fényt, fotói mégis olyanok, mintha egy stúdióban készültek volna. Aki nézi, leesett állal csodálkozik rájuk.

Kávé, pogácsa, ásványvíz, azaz szünet. A fotósok egyébként mindez mellé egy húszpercnyi, Instagramon végigpörgetett képmennyiséget is fogyasztottak, és néhány szelfi is beúszott a kék-fehér közösségi oldal falára. 

A nap harmadik előadója Jonas Bendiksen volt, aki egy csodabogár Norvégiából. Fotói mesélnek, történeteket mondanak el, amelyek olyan kerekek, mint az a bizonyos négyszögletű kerek erdő. Legújabb könyve, a The Last Testament (Az utolsó testamentum) olyan férfiak nyomában jár, akik magukat a mai kor Messiásának tartják. Magyarán Jézusokat követett gépével a világ minden táján. Vannak köztük a politikában is aktív Messiások, s olyanok is, akik a politikai pálya vagy a rendőri hivatás után világosodtak meg, hogy ők bizony nem mások, mint a Megváltó. Mindenkinek ajánlom figyelmébe a könyvet, illetve magát a jelenséget, ezt a nagyon jelentős tanulmányt, melyet Bendiksen összeállított. Személyes kedvencem Inri Christo, aki Brazíliában tevékenykedik, jobbján és balján tizenkét apostolnővel (azért nők, mert láttuk, mi történt első alkalommal, amikor Jézus csak férfiakkal vette körül magát — vallja Inri Christo). Kis elektromos motoron száguld a saját maga által felépített birodalmában, néha biliárdozik, apostolnői pedig híres popslágereket dolgoznak fel, és formálnak vallásossá, hogy a fiatalokhoz is eljuttassák az igét. Rajta kívül szó esett még sok más új Messiásról, Inri Christo tehát csak egy a sok közül. Bendiksen könyvére érdemes rákeresni, netről is megrendelhető.

Akit talán a legjobban vártunk, az Martin Parr volt, viszont családi okok miatt nem tudott eljönni, így egy oktatóvideóban mesélt munkájáról, majd este élőben jelentkezett be, s nyitotta meg kiállítását a Synthesis galériában, ahol igen nagy tömeg gyűlt össze egy integetésre a világhírű fotósnak.

A konferencia második napjára még négy előadó várta, hogy szót kapjon, de az egyik páros sajnos nem tudott eljönni, és Borsi Flóra is online tartotta meg előadását. Itt volt viszont Tariq Zaidi és Andreas H. Bitesnich.

Tariq indította a vasárnapot egy igen kemény fotósorozattal. El Salvador bandaháborúi, közép-amerikai menekültek rács mögött, vér és vérbe fagyott holttestek az utcákon, síró anyák, puskás, tetovált férfiak, egy igazi kemény világ. Tariq nem finomkodik. Azokat a mikroközösségeket fényképezi, illetve dokumentálja életük néhány szegmensét, amelyeket mások nem biztos, hogy bevállalnának. Sokszor golyók röpködnek a feje fölött, de ő csak megy. A veszély, mint mondja, ott van mindennap a levegőben, soha nem tudhatod, mi fog veled történni a következő pillanatban. A teremben óriási csend, mindenki figyel, megrázó képsorok, és nemcsak amiatt megrázóak, amit ábrázolnak, hanem azért is, mert itt áll velünk szemben valaki, aki tanúja volt mindennek. És meg is örökítette. Egy vérbeli dokumentarista fotós. Brazília favelláiban fotózott nőket, Mongóliában együtt élt a nomád népekkel. Jelenleg több projektuma is fut, készülnek könyvei, óriási nagy tisztelet és kalapemelintés neki.

Kávé, pogácsa, fényképezkedés, a legújabb gépek kipróbálgatása, még egy kávé. A második beszélő Andreas H. Bitesnich, akinek fotóit szerintem mindenki ismeri, csak esetleg nem biztos benne, hogy ő készítette őket. Aktok, különféle furcsa mértani formák testekből, travel photography. De főleg a nők, a meztelen testek művészi bemutatása. Hogyan kezdte? Hát ő is valahogy úgy, mint sok másik fotós. Elege lett korábbi munkájából, belekóstolt a fotózásba, felmondott, majd elkezdett kopogtatni a divatcégek ajtaján. Aztán a sokadik kopogtatás után megengedték, hogy főzzön egy kávét. A legfontosabb, amit tőle tanulni lehet, az a kitartás, a self-management, valamint a vérbeli profizmus és maximalizmus. Képeiről nem is lehet másként mesélni, mint szuperlatívuszokban. Egyik kedvencem a Jane Goodallról készített portréja, ahogyan a híres három majomszobrot eleveníti meg. Vagy lehet, hogy mégis inkább egy akt az, amit nem tudok kitörölni a fejemből? Nem tudom. Sok fotóját mentettem le agyam merevlemezére.

Kávé, víz, mosdás, kávé, friss levegő. A sort s egyúttal a konferenciát a budapesti Borsi Flóra skype-os előadása zárta, aki a különleges, finom és nőies fotóiról beszélt. Flóra leginkább saját magáról készít képeket, melyekre Photoshopban ad egy új köntöst, akár a felismerhetetlenségig is megváltoztatva őket. Így kerülnek arcára hattyúk vagy hajába halak. A fiatal művész részletes elemzést adott a képeiről, és ötleteket azzal kapcsolatban, hogyan lehet manipulálni a fotót, majd összegzésként elmondta: a trendekből sokat tanulhatunk, de nem szabad hagyni, hogy manipuláljanak bennünket.

Az utolsó előadás után még tartottak egy panelbeszélgetést a részt vevő fotósokkal, ezt azonban már nem vártam végig, hiszen a FlixBus sem vár. Hogy megérte-e elutaznom? Elmondhatatlanul. Hogy itt leszek-e jövőre is? Ez nem kérdés. Hogy ezentúl még többet fogok dolgozni és fotózni? Naná!


Még több kép!▼

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Fotó rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Facebook

Támogatóink