A kamasz ugyanis ebben az időszakban próbálja ki saját magát eddig érintetlen területeken, alakítja erkölcsét, nézeteit, melyekhez elengedhetetlenül szükségesek a kortárskapcsolatok. Ezek hiányában a szülőkről való leválás nagyon nehéz. A tini vitázik, mert nézetei nem egyeznek a szüleiével. De nem is kell mindenben egyezniük, hiszen éppen ez az időszak szól a saját nézetei kialakításáról.

A család az a védett közeg, ahol biztonsággal lehet ütközni és ellenállni mindennek, még annak is, ami az ember javát szolgálja. S még mindig jobb, ha a gyerek otthon lázad és feszegeti a határokat, mint ha kifelé teszi mindezt. Ebből adódóan ha túl nagy a szigor otthon, akkor a kamasznak nemigen van lehetősége lázadni, mert tart a szüleitől, ezért a lázadás kifelé tör utat magának. De akkor is ugyanez történik, ha egyáltalán nincsenek határok, azaz nincs mit feszegetni. Amikor a problémák legfőképp otthon jelentkeznek, az éppen azt jelzi, hogy vannak keretek, vannak határok, és van minek nekimenni. Az a szülő tehát, akinek serdülő gyereke szitkozódik és ajtót csapkod, esetleg a sötétben kuksol, az lényegében megnyugodhat, hogy a gyermek fejlődése a megfelelő ütemben zajlik.

Egy kisebb gyerek esetében könnyen kapunk megnyugtató jelzéseket, hogy jól van, ám a serdülő hangulata néha hetekig elviselhetetlen, és arra vonatkozóan, hogy mi történik vele, nem kapunk egyértelmű jelzéseket. Előfordul, hogy ebben a nehéz időszakban a szülő azt érzi, mintha nem is igazán szeretné a gyerekét. Ez nagyon ijesztő, és bűntudat ébredhet benne emiatt. Természetesen aggódik érte, törődik vele, mégis néha megkönnyebbülést érezhet, ha a tinédzser néhány napra elmegy táborba, mert a szülőnek már tele a hócipője a sértődéseivel vagy a kritikáival.

A kamaszok többsége jellemzően erősen korlátozza az intimitást — a közelséget, a kedvességet elhárítja, s már nem ölelésekkel oldunk meg egy vitát, sokkal nehezebb a gyógyulás is, nem mindig oldódik fel a harag, túllépünk rajta, de azért maradhat egy kis tüske bennünk. A tini már nem szívesen jön-megy a szülővel, és ha valamire rákényszerítik, például a rokonok meglátogatására, akkor csak húzza a száját. Emellett megszaporodnak a konfliktusok, nagyon eltávolodik az értékrendje, és olyan dolgok iránt érdeklődik, olyan elveket hangoztat, amelyek idegenek a szülő számára.

Levegőt kifúj: azért nem tragikus a helyzet. Főleg, mert nagyrészt nem az összes felsorolt elem jelenik meg. Van, akit továbbra is lehet dögönyözni, és van, akivel kiváló programokat lehet szervezni, vagy hatalmasakat beszélgetni, mert olyan értékes gondolatai vannak. Azaz érdemes megkeresni, hogyha el is veszett egy s más abból, ami régen könnyűvé tette a kapcsolatot, milyen pontokon lehet megtalálni egymáshoz az utat. Keressük meg, mi az, ami most összeköt bennünket a gyerekünkkel. Másrészt, ahogyan az elején is említettem, egy bizonyos eltávolodás természetes: ez kell ahhoz, hogy fel tudjon nőni, és ha eljön az ideje, el lehessen engedni. Egyszerre kell segíteni és hagyni, hogy gyermekünk a saját hibáiból tanuljon. A szülő feladata, hogy megtanulja, mi tartozik a szülő hatáskörébe, és mi az, amit már nem kell irányítania. Az igazi elfogadás az egyik legértékesebb dolog, melyet egy szülő a gyermekének adhat. Ez az alapja annak, hogy reális elvárásokat támasszunk felé. S így a kamasz is könnyebben fogja elfogadni saját magát. Egyengessük az útját, de ne hatalmaskodjunk felette.

Ám a tinédzsernek meg kell tanulnia szembenézni azokkal a bírálatokkal, amelyeket másoktól kaphat. Néha valóban nagyon elkeserítő látni, hogyan viselkedik az a gyerek, akit mi neveltünk, s azért valljuk be, nem rosszul: voltak keretek, dicséret, szeretet, megértés, beszélgetések… Ha ezen évődnénk, vagy mások szólnának meg bennünket emiatt, engedjük el, távol kell tartanunk magunkat a saját érzelmi reakciónktól (bűntudattól, szégyenkezéstől vagy csalódástól). Tartsuk tiszteletben a kamaszok intim szféráját, az ízlésüket, a vágyaikat s az igényüket a kortársakkal való találkozásra. A gyereknek éreznie kell, hogy a szülő bízik benne és őszinte vele. Fontos a kommunikáció, meséljük el a teljes családtörténetet, ne titkolózzunk, és nyugodtan vállaljuk fel gyermekeink előtt a saját kamaszkori kétségeinket. Mutassunk példát az érzéseink megélésére, akármilyen nehéz érzésekről is legyen szó. De legfőképp: legyünk jelen az életükben!

Szülőként ne aggódjanak, ha a kamaszt nehéz elviselni, és időnként extrém viselkedést tapasztalnak nála. Persze vannak esetek, amikor cselekednünk kell, például, ha sok tantárgyból tartósan és jelentősen romlik az eredménye, ha hirtelen bezárkózik, elkezd fogyni, gyakori, szélsőséges hangulati ingadozásai, indulatkitörései vannak. Ilyenkor érdemes külső segítség után nézni.