A szegény sorsú, kiszolgáltatott népréteg élete valójában a társadalom tükre. A nélkülözők, a lét peremére sodródott emberek nem tudnak dönteni, még kevésbé változtatni sorsukon, ezért mások - akiknek az életkörülményeik rendezettebbek, anyagi hátterük biztosabb - teszik ezt helyettük.
A különféle intézmények, civil szervezetek egyre nagyobb hangsúlyt helyeznek a szegények megsegítésére, s számos jótékonysági akció keretében gyűjtenek adományokat részükre.
A szegénység olyan kegyetlen állapot, amelybe a legtöbb ember önhibáján kívül kényszerül. Elviselése nagy kihívás mindazoknak, akik lemondások és nélkülözések közepette kénytelenek élni. Számukra a mindennapi apró örömök észrevehetetlenek, álmaik elérhetetlenek maradnak. Nap nap után megvívják harcukat a testet és lelket marcangoló szegénységgel abban reménykedve, hogy a reggel új lehetőséget, szebb holnapot hoz számukra. De minden másnap rideg és kegyetlen, az asztalon pedig éppen csak annyi alamizsna, ami a túléléshez elegendő...
Október 17-ét 1992-ben a szegénység elleni küzdelem világnapjává nyilvánította az ENSZ. A gondolat Joseph Wresinszky atyától, a Segítség Mindenfajta Nyomorúság Elleni Negyedik Világmozgalom (ATD) alapítójától származik.
- Hogyan viseli el a szegénységet? - kérdeztük olvasóinktól.
LÁSZLÓ Dávid hajdújárási lakatos:
- Persze, hogy én is szegénynek érzem magam az ország becsületesen dolgozó, adót és járulékokat rendszeresen fizető állampolgárainak nagy részével együtt. Hiszen a fizetések hónapokat késnek, néha még a létszükségletek, a rezsiköltségek fedezésére sem elegendőek. Sokszor elgondolkodom azon, hogy milyen jó azoknak a polgártársainknak, akik fényűző életmódot folytathatnak, márkás autókkal száguldozhatnak, s az a legnagyobb gondjuk, melyik méregdrága tengerparton keressenek menedéket a tűző nap elől. Amikor egy kicsit észhez térek, már nem is annyira irigylem őket, mert noha mindenük megvan, amiről a munkásember csak álmodozhat, nem biztos, hogy nyugodt az álmuk... Én ugyanis legalább nyugodtan alszom, nem kell attól rettegnem, hogy vajon melyik éjszaka lőnek szitává.
Már előre félek a téltől, kevéske fizetésemből nem tudom, hogyan takarítok meg annyit, hogy néhány köbméter fát vagy pár tonna szenet vehessek a hideg napokra. Egész életemben becsületesen dolgoztam, s nagyon elszomorít, hogy ilyen alapvető szükségletek kielégítésén kell rágódnom, mintha más baja nem is lenne az embernek.
A. István szabadkai rokkantnyugdíjas:
- Nem a szegénységet, hanem az emberek hozzám való viszonyulását viselem nehezen. Az Állami Vasutaknál dolgoztam, de idő előtt nyugdíjaztak a labilis idegállapotomra való tekintettel. Azóta szinte csak gyógyszereken, jobban mondva nyugtatókon élek. Kevéske nyugdíjamat minden hónapban odaadom annak a szintén nagyon szegény sorban élő, háromgyerekes családnak, melynek tagjai néha bevásárolnak nekem. Nincs ruhám, nincs pénzem. Abból élek, amit az utcán összekéregetek... Akik már ismernek, rendszeresen ellátnak ruhaneművel, lábbelivel is. A szegénységet nagyon nehéz elviselni, de sokkal nehezebb látni az emberek szemében azt, hogy szívesebben rúgnának belém, mintsem hogy segítsenek. Akik ismernek, jól tudják, hogy soha nem ittam, nem is iszom alkoholt. A gyógyszerek hatására lett ilyen nehézkes a járásom és a beszédem. És akik nem ismernek, sokszor rám förmednek, hogy ne igyak, inkább menjek el dolgozni. Nekik hiába is próbálnám megmagyarázni, hogy nem vagyok munkaképes, és hogy éppen a betegségem juttatott el idáig, de felesleges szópocsékolás lenne. Nincs családom, nincs biztos megélhetésem. Egyik napról a másikra élek. Télen fázom, nyáron majdnem összeesek a melegtől, de élek. Azok tartanak életben, akik ismernek, elfogadtak olyannak, amilyen vagyok, és akiktől mindig számíthatok egy-két dinárra, ha már nagyon megéheztem.
JUHÁSZ Aranka palicsi munkanélküli:
- A szegénységet nagyon nehéz elviselni. Akinek még nem volt része benne, nem is tudja elképzelni, milyen szörnyű érzés. Én szegénységben nőttem fel, hétévesen már kapálni jártam az édesanyámmal, hogy kerülhessen egy kis eleség az asztalra. Három bátyám közül egy még gyerekkorában meghalt. Az orvosok azt mondták, alultáplált volt. Hát hogyne lett volna! Hiszen alig volt mit ennünk. Amikor férjhez mentem, azt hittem, jobb sors vár rám. A férjemnek volt munkája, én pedig továbbra is eljártam napszámba gyümölcsöt szedni, kapálni. Két gyermekünk született, és az iskoláztatásuk egyre több pénzbe került. A férjem nagyszüleitől örökölt vályogházunk is felújításra szorult, így ami pénzünk volt - soha nem volt elég! - mind elment az adósságok visszafizetésére. Tizenkét évvel ezelőtt a férjem elvesztette a munkahelyét. A vállalatot, amelynél dolgozott, eladták, az új tulaj pedig a munkások nagy részének felmondott. Így kerültünk öreg napjainkra a lét peremére. A gyerekek már felnőttek, és mindkettőnek megvan a maga gondja, baja. Nem várhatjuk el tőlük, hogy rajtunk segítsenek, amikor neki is szükségük van minden dinárra. Ezért a férjemmel alkalmi munkákból tartjuk fenn magunkat, és gyakran előfordul, hogy nincs mit ennünk. Nagyon nehéz megszokni ezt az állapotot, jóllehet soha nem éltünk nagylábon. Az egyetlen szerencsénk, hogy az egészségi állapotunk még megengedi a nehéz fizikai munka végzését. Arra gondolni sem merek, mi lesz, ha egyikünk már nem bírja erővel. Marad az öngyilkosság vagy az éhhalál, hiszen állandó jövedelem híján még a szegényházba sem juthatnánk be öreg korunkra. Elesettnek és nagyon fáradtnak érzem magam. Nem ezt érdemeltem az élettől, mégis ez jutott...