A legelső, anya-gyerek kötődésünk minősége vagy annak hiánya a legmeghatározóbb, és ez életünk végéig kitart. A felnőttkori kötődési stílus leginkább a közeli kapcsolatok minőségében mutatkozik meg.

A szülő-gyermek viszony kontextusában vizsgált kötődési formákat a felnőttkori párkapcsolatokra is kiterjesztették. Ennek értelmében négy kötődési stílusról beszélhetünk.

A biztonságosan kötődő gyermek kiegyensúlyozott, boldog, bízik az édesanyjában. Egyéves kora körül az édesanyja jelenlétében bátran indul felfedezni a világot, de az idegenekben ekkor még nem bízik igazán, később azonban megfigyelhető, hogy társaságban eleinte csak az anyukája öléből figyeli a történéseket, majd ha már biztonságban érzi magát, a többi emberrel is bátran barátkozik. Az elkerülő kötődésű gyermek ragaszkodik az édesanyjához, hamar megtanulja azonban, hogy ne mutassa ki az érzelmeit. Ezek a gyermekek is kötődnek, de nem kedvelik a testi kontaktust, a puszilgatást, és csak akkor reagálnak, ha választ is kapnak rá, mert ezt tanulták meg az első hónapok során. Az ambivalensen kötődő gyermek vágyik az édesanyjára, de nem bízik benne igazán. Ha valami gond van, fut a mamájához, de nem tud teljesen megnyugodni nála. Az ilyen gyermekből bizalmatlan felnőtt lesz, aki állandóan fél, hogy elveszíti a biztonságot, a párját, a családját, ezért erősen kapaszkodik a másik emberbe, és gyakran szorong. Az elutasító kötődést mutató gyermek egyáltalán nem bízik a szüleiben, sőt gyakran fél is tőlük. Dezorganizált kötődésnek is nevezik ezt a viselkedést, mert a gyermek egészen váratlan viselkedést mutat, menekül az anya elől, leblokkol, ha meglátja, stb. Ez a kötődési mintázat szélsőségesen elhanyagolt gyermekeknél szokott létrejönni.

A korlátlan kötődési zavar fő jellemzője, hogy a kisgyermek nagyon barátságos, mindenkivel kötődést keres. Nagyjából kétéves korban jelenik meg a válogatás nélküli kapcsolatteremtés, majd pedig a gyermek különféle viselkedési módokkal próbálja magára felhívni a figyelmet. A kapcsolatai egyszersmind felszínesek, barátságokat nem alakít ki. Ez a kötődési zavar elsősorban olyan gyermekeknél tapasztalható, akiknek nincs lehetőségük tartós kapcsolatok kialakítására például válás, családi nehézségek, illetve a távolságtartó, a gyermekeiket mindig másokra bízó szülők miatt. Felnőttkorban a reaktív kötődési zavart mutató gyermekek nehezen létesítenek párkapcsolatot, mély, bizalmas viszonyt.

Bizonyos tanulmányok szerint a biztonságosan kötődő emberek kapcsolatai tartósabbak. Ez részben az elköteleződésnek köszönhető. A biztonságosan kötődő emberek nagyobb elköteleződést vállalnak, elégedettebbek is kapcsolataikkal, ami arra ösztönözheti őket, hogy tovább bennük maradjanak. A biztonságos kötődés azonban semmiképpen sem garancia a hosszan tartó kapcsolatra. A szorongó-aggodalmaskodó kötődési stílusúak gyakran találják magukat hosszú, de boldogtalan párkapcsolatokban.

A kötődési stílusok különbségei befolyásolják a féltékenységi megnyilvánulásokat mind gyakoriságukban, mind pedig mintázatukban. A szorongó-aggodalmaskodó vagy bizalmatlan-elkerülő kötődési stílusúak gyakrabban tapasztalnak féltékenységet, és fenyegetőbbnek látják riválisaikat, mint a biztonságosan kötődő emberek. A különböző kötődési stílusúak másként is fejezik ki féltékenységüket.

A kapcsolatok felbomlása után a partnerek általában szeparációs szorongást és gyászt élnek át. A gyász egy fontos folyamat, mert lehetőséget nyújt a veszteség elfogadására, illetve megkönnyíti a továbblépést. A folyamat alatt az emberek különféle stratégiákat használnak az állapot elviselésére. Az elkerülő kötődési stílusúak leértékelik a kapcsolatot, és visszahúzódnak. A szorongó kötődési stílusúak esetében valószínűbbek az érzelmi stratégiák, és több figyelmet fordítanak az átélt fájdalomra. A biztonságosan kötődőek összességében több pozitív élményt tapasztalnak, mint a bizonytalan kötődési stílusúak.

Aki felismeri a saját kötődési jellemzőit, az jó úton jár. Önerőből, egyedül csak egy bizonyos határig juthatunk el ebben. Egy-egy súlyos kötődési gond esetében, amikor már tartósak a testi-lelki tüneteink, a helyzetek újra és újra megismétlődnek, akkor segítségre szorulunk. Ekkor azonban már egy pszichoterapeuta segít feltenni a kérdéseket.