Hivatássá vált az itt maradás

Hivatássá vált az itt maradás

Micsik Béla népzenész, hangszerkészítő, hitoktató 1998 óta a Népművészet Ifjú Mestere, kiérdemelte a Magyar Kultúra Lovagja cím viselését.

Beszélgetésünk kezdetén, meg sem várva az első kérdést, azonnal belevágott a „sűrűjébe”: mostanában teljesen leköt a citerakészítés, hatalmas megtiszteltetés, hogy ennyien keresnek itthonról és külföldről egyaránt — nemrégiben Londonból és Ausztráliából volt rendelésem —, de szinte semmi másra nem marad mellette időm.

— Főleg a Csoóri Sándor Programban felkínált lehetőség idézte elő a megnövekedett érdeklődést, az ügyfelek folyamatosan hívnak, kénytelen vagyok a saját életemet átütemezni. Törökbecséről Csókára, Törökkanizsára, Magyarcsernyére járok hittant tanítani, de sok minden mással is foglalkozom, és ott van még a háztáji munka, a jószágok, a kert, a társasági élet… Minden díj, kitüntetés kötelezettség és felelősségvállalás is. Mérföldkő az utam szélén, de az út megy tovább. És rajta én is. Nemcsak folytatni kell, hanem másoknak példát mutatni, és őket is hívni arra az útra, amelyen én járok.


Halmai Tibor felvétele

* Történetedet a közepén kezdted, de engem az is érdekel, miként ismerkedtél meg a citerával, hogyan szeretted meg, miért kezdtél el hangszert készíteni? 

— Nagyapám citerás volt, és gyerekként megtaláltam az eldugott hangszerét. Mivel akkor már tanultam zongorázni, nem volt nehéz rájönnöm, hogyan kell megszólaltatni. Amikor az öreg látta, hogy az unokája bütyköli a kedves hangszerét, azt mondta, gyere, megmutatom, hogyan kell. Így kezdődött. Az iskolában akkor még volt citerazenekar, csatlakoztam, 1993-ban pedig elmentem az első népzenei táborba Tóthfaluba, és ott nyílt ki igazán a szemem. Láttam, nemcsak Törökbecse és a szűkebb pátriám létezik, hanem az egész Kárpát-medence is, hiszen a népi kultúra nem behatárolt dolog, hanem egy gyönyörűséges, nagy élettér. 1994-ben Magyarországon elvégeztem a C kategóriás hangszeroktatói tanfolyamot, jöttek sorra a népzenei táborok, 1996-ban például egy nyáron kilenc táborban tanítottam. A citerakészítéshez volt családi hátterem, a nagyapám bognár-asztalos, az édesapám asztalos. Volt anyagismeretem, tudtam használni a szerszámokat, a készítési műveletek sorrendjével is tisztában voltam, a különbség annyi, hogy ez nem asztal vagy csónak, hanem citera. Elsőként a saját hangszeremet készítettem el, majd amikor a ’90-es évek elején, abban a szaladós, inflációs időszakban eladtam az egyik citerát, és a 120 márkámmal Krőzus lettem, láttam, ebből lehet pénzt csinálni. Mivel otthon minden feltétel megvolt hozzá, belefogtam, és így indult az oktatás mellett a hangszerkészítés is kisebb-nagyobb sorozatokban.

* Mi a hangszereid ismertetőjele? 

— Az én hangszereim nincsenek pácolva, természetes színében hagyom az anyagot, és csak lakkozom. Csikófejek vannak rajta, korábban ugyanis egy magyarországi citerás azt mondta, ne alkalmazzam a régi csigadíszítést, mert az már valakinek a védjegye. A hanglyuk hatszirmú rozetta, mely a napsugarat szimbolizálja, a lap végén pedig a népi barokk kultúra stílusában épült parasztházak homlokzati motívumát használom dísznek. Ha ezek nincsenek rajta egy citerán, akkor azt nem én készítettem.


Halmai Tibor felvétele

* Említetted, hogy rengeteg munkád van. Ezek szerint errefelé kevés a hangszerkészítő, esetleg te vagy különösen híres? 

— Vannak hangszerkészítők, de ekkora tapasztalata, mint amekkora nekem van, jelenleg senkinek sincs. Ebben a szakmában megboldogult Vrábel János volt a leghíresebb, és talán nem szerénytelenség azt állítani, hogy utána én következem. Egyébként bármelyik asztalos keze közül kikerülhet egy citera, de én azt vallom, aki nem játszik rajta, nem ismeri a hangszer tulajdonságait, annak a munkája nem lesz tökéletes. Én már tudom, hogyan kell szólnia a citerának a gyermek vagy a felnőtt kezében, és az sem mindegy, szólistának lesz-e, vagy zenekartagnak, hiszen idestova huszonhat-huszonhét éve folyamatosan készítem a citerákat.

* Olvastam rólad, hogy körülbelül tizenöt hangszeren játszol. 

— Igen, több mint tíz éve hangszerbemutatókat is tartok, ezekre az alkalmakra általában tizenkét-tizenhárom hangszert — citera, tekerő, furulyák, dorombok, tambura, trombita stb. — viszek. A templomi orgonát sajnos otthon kell hagynom. Igen, azon is tudok játszani, hiszen 2004 óta kántor vagyok. Sok meghívást kapok, kicsikhez és idősekhez egyaránt elmegyek. Nekem az a fontos, hogy a mókázáson és a bolondériákon kívül létrejöjjön a közös élmény. Általában a helyszínen mérem fel, milyen a társaság, és úgy alakítom a műsort. Ha jól fogadnak, nekem is könnyebb, ha nem, akkor az a kihívás számomra, hogy megteremtsem a hangulatot, bevonjam a közönséget. Nem esik nehezemre, mert szeretettel teszem. Törökbecsén, Szenttamáson és Magyarcsernyén van most csoportom, és egyik-másik településen korrepetálásra is fel szoktak kérni. 

* Sokat utazol?

— 2013-ban diplomáztam Szabadkán a Teológiai-Katekétikai Intézetben, tavaly pedig a mesterfokozatot is megszereztem. Összeszámoltam, szeptembertől júniusig, a tanév alatt, csak az oktatás céljából 15 340 kilométert hajtottam le. Emellett évente egyszer-kétszer elmegyünk Erdélybe, a feleségem szülőhelyére, többször megjárom Budapestet, és Vajdaságban is nagyon sokat futrinkázok. Az iskolán kívül itt vannak a fellépési alkalmak, majdnem minden hétvégére jut valami, egyszóval rengeteget ülök az autóban, mely nyeli a kilométereket. És azt még nem is említettem, hogy a szentmisék miatt nekem a vasárnapok is munkanapok. 


Szalai Attila felvétele

* Sok fotón látlak tekerőlanttal, a citera mellett az a kedvenc hangszered?

— Mindig kérik, hogy tekerővel pózoljak, mert kuriózumnak számít. Én vagyok az egyetlen, aki játszik rajta. Ördög Lóránt barátom, tanítványom — most orvostanhallgató Újvidéken — volna a másik tekerős. Bizonyára azért vagyunk ilyen kevesen, mert drága a hangszer — citerát 100-200 euróért lehet venni, a tekerő 600-700 eurónál kezdődik —, az egyesületek sem vásárolják meg. Pedig a Csoóri Sándor Program keretében most beszerezhetnék, és én szívesen tanítanám azokat, akik szeretnének rajta játszani. Igaz, hogy a tekerővel csak dél-alföldi táncot lehet kísérni, vagy szólóhangszerként alkalmazható. Tamburákkal, vonósokkal nem párosítható, viszont a dudával és a citerával jól megfér. 

* A bánáti Törökbecsén élsz. Benned soha nem merült fel a menni vagy maradni kérdése?

— Nem, mert akik itt akarnak maradni — és én közéjük tartozom —, itt is megtalálják maguknak a boldogulást. Aki békét tud kötni az itteni helyzettel, akinek elég, hogy ne szegénységben, de ne is dúsgazdagon éljen, az nem megy el. Jó a pénz, hozzásegít a boldogsághoz, de nem boldogít. A törökbecsei plébánián irodai munkatárs vagyok, és már nagyon sok anyakönyvi kivonatot kiadtam. Eleinte naivan azt hittem, ez jó, mert az emberekben felébredt a magyarságtudatuk, és kérik az állampolgárságot, de sokaknak sajnos azért kellett, hogy elmenjenek. Lelkiismeret-furdalásom volt, mert segítettem a honfitársaimnak a kivándorlásban, holott az egész eddigi életemet a magyar kultúra éltetésének szenteltem. Aztán békét kötöttem magammal, mert nekem, mint hivatalnoknak, kötelességem kiadni a dokumentumot, és visszatartani sem tudtam volna ezeket az embereket. Azt is látom, hogy az ismerőseim külföldön súlyos összegeket áldoznak arra, hogy minőségi, egészséges élelmet vásároljanak, én meg ott lakom a város szélén, van nagy kertem, saját veteményesem, jószágom. Az én kis világom ott van a portámon, miért mennék el? És hova? Az Isten háta mögé, egy sohasem hallott településre, ahol senki vagyok, ahol nem is vesznek észre? Akkor inkább itt maradok a baráti körömmel, ahol ismernek és szeretnek, szakmailag is elismernek. Szerintem most már hivatássá vált az itt maradás. Meg kell találni a hivatásunk értelmét, de nemcsak használni kell, hanem másnak is megmutatni, mert az is fontos, ki veszi át tőlünk. Nem irigylem azokat, akik elmentek, és nem is tudok rájuk haragudni, de az anyaföldön maradni, az az igazi kaland. Helytállni itt kell, hiszen itt a frontvonal, Székelykevén, Versecen, Törökbecsén vagy Zentán. Ez egy erkölcsi és nemzeti síkon futó frontvonal, ahol mindenkinek felelősségteljes munkát kell végeznie, mert most már valóban nagyon fogyunk.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Heti Interjúnk rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Facebook

Támogatóink