— Nem is tudom, milyen minőségben jöttem, anyaként vagy anyósként-e — mondja félig viccelődve, félig komolyan az asszony. — Nagyon szegény családból származom, de nem is az volt a baj, hogy sosem volt elég pénzünk, hanem az, hogy a szüleim felfogását a szegénység határozta meg. Szerintük a hozzánk hasonló szegényembernek mindig kuss volt a neve, ha magánvagyonosnál dolgozott, akkor még ennél nagyobb dolgokért sem volt szabad megsértődni. Az ilyen családokban íratlan szabály volt, hogy a férfiivadék nem udvarolhatott gazdag lánynak, a lánynak pedig az volt a kötelessége, hogy megőrizze a szüzességét a lakodalom éjszakájára. Ketten voltunk testvérek. A bátyám még a katonaság előtt megnősült, elvett egy hozzánk hasonló társadalmi rétegből származó lányt, aki három gyereket szült, és a testvérem haláláig ott robotolt mellette a zsíros feketeföldeken, miközben ellátta a gyerekeket és a ház körüli női munkát is. Azt mondják, nagyon szép gyerek voltam, és ebből valamennyit sikerült átmenteni a felnőttkoromra is, így nem csoda, hogy „jól” mentem férjhez.

A bátyám nem akart tanulni, igaz, apám nem is engedte volna, hogy húszéves koráig iskolában „lopja a napot”. De úgy gondolta, engem iskoláztat, mert ha a szépségemhez iskola is párosul, csak jól járok. Így kerültem szakiskolába. Ott ismertem meg a férjemet, akiről csak annyit tudtam, hogy az anyja egyedül neveli, az apja elhagyta őket. Amikor már hivatalosan is hozzájuk tartoztam, akkor ismertem meg a történetüket. A férjem anyját először az érettségi ünnepségen láttam az iskolában. Első látásra lenyűgözött. Rövid, ondolált haja volt, egyszerű, de kifogástalan szabású kosztümöt viselt, a karján egy megfelelő színű kézitáska, lábán ugyanolyan színű fűzős félcipő. Járása jellegzetes volt: aprókat lépett, és minden lépés után egy kicsit megbillentette a farát! Vele szemben az anyám fejkendőben volt, az egyetlen, sötétkék ünneplőruhájához jól keményített kötényt kötött, és fáradt lépéseit messziről is fel lehetett ismerni: mintha ólom lett volna a lábára kötve. Minden különbség ellenére megesküdtünk. A szerény lakodalom után beköltöztünk anyósom házába, mely akkor számomra palotának tűnt: mindhárom szoba ablaka az utcára nyílt, a ház alja piros selyemtéglával volt kirakva, és minden ablakon egyforma csipkefüggöny üzente, ott nem akármilyen emberek laknak.

Amikor beköltöztünk, anyósom kiválasztotta az egyik utcai szobát. Azt mondta, neki más nem kell, a konyhát, fürdőszobát, mindent úgy használhatunk, ahogy nekünk megfelel. A sok porcelánedényből, damasztabroszból láttam, mindenük más, mint ami nekünk volt. Egy alkalommal, amikor a férjem dolgozott, behívott a szobájába, és azt mondta, ismerteti az együttélés szabályait. És ekkor ismertem meg őt igazából. Semmit sem szabott meg, azt mondta, úgy irányítsuk az életünket, hogy mindenkinek jó legyen. Ekkor tudtam meg, hogy az anyja tizenöt évesen cselédnek szegődtette egy gazdag zsidó családhoz. A férjem a gazda fiáé, amit mindenki tudott, de sosem beszélt erről. A hallgatás jutalma volt a ház, amelyben éltünk. Megígérte, sok mindenre megtanít, sok mindent megvesz nekem, hogy a férjem szemében hercegnő legyek. És így is történt: elkezdtem fodrászhoz járni, kialakult az öltözködési stílusom, megtanultam remekül főzni. Ő pedig minden alkalommal büszkén ölelt magához, mondván: sikerült, valóban hercegnő lettél! Szültem egy fiút, akit mindenki kényeztetett. Közben múlt az idő, anyósom beteg lett, és azt mondta, a fia ápolja, ne legyen ő a menye terhére. Egyetlen sértő szót nem mondtunk egymásnak, amikor pedig meghalt, szívemből sirattam. A fiunk megnősült, hozzánk költöztek, két év alatt lett két unokám, és akkor a gyerekemet lecsukták, mert sikkasztott a munkahelyén. Azt hiszem, a férjem a szégyenbe halt bele az ítélet után nem sokkal. A menyemmel és a két unokával maradtam a házban. A férjem nyugdíjából és a menyem szerény, kereskedői fizetéséből élünk. Én vezetem a háztartást, nevelem az unokákat, télen felfűtöm a kazánt, vágom a fát, hányom a havat, rakosgatom a pénzt, hogy kitartson a hónap végéig. Amikor a menyem közölte, szüksége van egy kis pihenésre, csak sóhajtottam, és azt mondtam: hát akkor pihenj. Most éppen a görög tengerparton üdül, persze egyedül. Én meg vonszoltam tegnap a paradicsomlét Tavankútról, hogy legyen télire. Az egyik szomszédom ugratott: Márti, anyósod szebben járt, mint te. Persze, tudom: ő a farát billegette, én pedig a vállamat, hátha leesik róla a teher, melyet cipelek.