A török hódoltság alatt a háborús helyzet és az állandó csatározások miatt a vízkarbantartási és árvízvédelmi munkálatok elmaradtak, s az addig kezelt és szabályozott vizek újra feliszaposodtak. A nagy kiterjedésű, lápos, mocsaras területeken a környezethez alkalmazkodva egy sajátos életforma, a pákászat és csíkászat alakult ki.

A Kárpát-medence óriási halbősége a halfogyasztást és egyúttal a halkereskedelem fellendülését eredményezte. A XVIII—XIX. században az egész Kárpát-medencére kiterjedő folyamszabályozás, láp- és mocsárlecsapolás megoldotta a szárazföldi és a vízi közlekedést, de egyúttal kielégítette az uradalmak és az „ezerholdas gazdák” földéhségét is. Mindezek következtében sajnos a természeti egyensúly felbomlott. A halas vizek területe drasztikusan lecsökkent, minősége romlott, és a sodrásában is változás állt be. Jelentősebb lett a vízszint ingadozása, és így az árterek kiszárításával, lecsapolásával megszűnt a vizeinkben élő halak ívóhelye. De lecsökkent a nádasok területe is, a vadvízi élőhelyek eltűntek, és ezzel a vízi madarak és a vizes élőhelyeken táplálkozó állatok állománya is drasztikusan lecsökkent. Mindezek a változások a halászat mint ősi mesterség eltűnéséhez, a szakma teljes átalakulásához vezettek. Ennek hatására az ezredfordulóra megváltozott a halászat módja és a lakosság halellátása is.

A nagyobb holtágak, ha érdemes volt őket halászatilag hasznosítani, nem iszaposodtak és gazosodtak el, az akkori államigazgatás bérbe adta őket, és bennük — rendszerint állami támogatást is igénybe véve — haltenyésztéssel kombinálták a zsákmányolást. A természetes vizeket elkezdték halasítani, de már itt más tenyésztési elveket érvényesítettek, mint a pontynevelő tógazdaságokban. A cél azonban azonos volt: a halhústermelés növelése. A természetes vízi halászat és a tervszerű halászati gazdálkodás mintegy másfél évszázadig tartó párhuzamossága a halakkal kapcsolatos vélemények átalakulásával is együtt járt. A folyók mentén élő halászok és halfogyasztók is sztereotip módon hangoztatták, hogy a tavi hal „pocsolyaízű”, a halastavi, mert etetett, túl zsíros, és csak a folyóban nevelődő az ízletes. Ez a vélemény már a folyók XX. századi felértékelődését fejezi ki. Maguk a halászok a folyami hal értékesebb voltának hangoztatását az az igazi halász az, aki a folyóban halászik szentenciával is megtoldották, lebecsülve azokat, akik az elgazosodott holtágakban halászgatnak, illetve a tógazdasági termelésben dolgoztak. A tavi hal értéktelenségét persze könnyű volt némi halászrafinériával módosítani. A következő példa is ékesen bizonyítja ezt: A szegedi kishalászok a pocsolyában nevelkedett úgynevezett barahalat egy-két hétig a Tisza vizében, a bárkában tartották (kifürdették, kisaralták), s a jó víz kimosta húsuk rostjai közül a sarat, még a kövérségüket is megcsappantotta. Megillatosodtak, ízben és színben visszaszépültek. Két hét után el lehetett adni őket bátran az óvatos nagykereskedőknek.

A természetkárosítás veszélyeire az utolsó pillanatban Herman Ottó figyelmeztetett. Az 1870-es években hosszú, kitartó munkával összegyűjtötte a Kárpát-medencében még élő halászoktól a generációs tapasztalataikat, szerszámaikat, halászati módjaikat, és mindezt a Millenniumi Kiállítás Halászati Pavilonjában mutatták be. A tiszai halászemberek élete nem volt könnyű, kora tavasztól késő őszig a vizet járták, hidegtől-melegtől egyaránt szenvedtek. A hajnali kelés mellett meg kellett birkózniuk egy úgynevezett hidegleléses betegséggel is, melyre nem igazán volt gyógyír. A halászemberek szerényen éltek, reggelire legtöbbször szalonnát ettek, vagy a kifogott halból sütöttek. Ebédre vagy vacsorára halpaprikás, pirított tarhonya, paprikás krumpli került a bográcsba. Hogy a halászlé mennyire volt gyakori étel a régi tiszai halászok bográcsában, azt nem lehet tudni, de az biztos, hogy a magyar gasztronómiának fontos eleme a tájegységenként és koronként jelentősen különböző tipikus magyaros étel.

A valódi népi halászlé titka a sok- és jóféle hal, a vöröshagyma és a vérvörös paprika. A szabadban, tehát a vízparton halászok általi elkészítési mód esetében a szolgafa és a bogrács elengedhetetlen eszköze volt a főzésnek.

A halfogyasztás hagyományában további jelentős változásokat okozott a városiasodás, mely miatt a halfogyasztás a XX. század második felében kritikusan lecsökkent. Napjainkban a lakossági halfogyasztás elsősorban a vallási ünnepkörhöz köthető. S bár az utóbbi időszakban növekszik, európai összevetésben továbbra is alacsony.

A dunai és a tiszai halászok ősi múlttal büszkélkedhetnek. Ma is élnek a régi halászhagyományok, még ha némileg módosultak is. A halászok egy kis része ma is folytatja ősei halfogási módját. Csaknem minden falunak megvan a ma is élő halásznépe, a régi halászok leszármazottjaiból. Persze más az idő, az eszközök, a szerszámok és a járművek is. De a halászember a régi maradt. Űzi ősei mesterségét, boldogan, szabadon…

dspace.oszk.hu