Barátom, volt kollégám is ezek közé az emberek közé tartozik. Beutazta már a világot. Vadászott Kanadában medvére, Afrikában gnúra, sőt Argentínába is vadkacsára. Mindenhonnan sok élménnyel jött haza. Mutatott képeket, filmeket, ezáltal egy kicsit mi is belekóstolhattunk abba az érzésbe, milyen is külföldön a vadászat.

A minap nála jártam, és látom, az asztalon fényképek hevernek, rendszerezésre várva. Láthatóan nem itt készültek, mert hegyek látszottak rajta. Az egyik fotón barátom igencsak furcsa pózban, a hátát vakarva ugrik egy szikláról. Kérdezem tőle: „Reggeli torna volt?” Mire széles vigyorral az arcán mesélni kezdett: „Nem annak indult, hanem zergevadászatnak, de vetkőzőshow lett belőle!” Szlovéniába utazott ugyanis zergét lőni, egy ottani üzleti partnerének a meghívására. Mondták neki, hogy a jó és biztos fegyver mellé a vadásznak jó kondícióban is kell lennie, egyébként nincs értelme elindulni, a zergék ugyanis a magas hegyekben élnek, ott meg hol fel, hol le kell mászni. Bácskai barátom vállalkozott a kihívásra. Bízva saját erőnlétében, no meg a száz kilójában, nekivágott Szlovéniának. Már az első napon csalódottan állapította meg, hogy hiába vitte a több száz euróért vásárolt gumicsizmáját, abban hegyet mászni nem lehet. Mentek hegymászó cipőt venni. Mondták neki a szlovén vendéglátók, hogy húzzon vastag zoknit is, és abba gyűrje bele a nadrág szárát, de ő erről hallani sem akart. Egyébként is jókat derült az ottani térdzoknis, bőrnadrágos, nadrágtartós vadászokon. Szerinte úgy festettek, mint egy csoport nagyra nőtt óvodás, csak puskával a vállukon. Gondolta, ő nem csinál magából bohócot. A többiek meg ráhagyták, ha nem, hát nem. Sötétedéskor indultak, kint igencsak hideg volt, így alaposan fel kellett öltözniük. Kínálták neki a hasznos, nyakba akasztható pelerint, de persze nem fogadta el, inkább a jó vastag télikabátot vette fel. Rajta volt a hátizsákja tele élelemmel, vízzel, mindenféle vadászfelszereléssel, nyakában a távcső, vállán a puska. Elindultak a hegyre! Házigazdája az ottani tradicionális vadászruhában volt, térdig érő bőr vadásznadrágban, térdzokniban, felül meg pelerinben, a fején vadászkalappal. Néhány évvel ugyan idősebb volt a barátomnál, de mozgásán ez egyáltalán nem látszott. Fiatalosan szökkent kőről kőre, tuskóról kidőlt fára.

A komám kezdte belátni, hogy a gondosan összeszedett száz kilója itt egyáltalán nem előny, sőt fárasztó teher, kezdett ugyanis lemaradozni. Egy idő után azt is megértette, hogy a kabátba csak beleizzadni lehet, a pelerin azonban állandóan szellőzik, de akkor már nem volt képe kérni egyet, inkább csendben tűrt, meg lihegve mászott. Már a hátizsákjában levő fél oldalszalonna is akkorának tűnt, mintha egy egész sonkát cipelt volna, az öt liter vízről nem is beszélve! Később lefelé másztak, majd megint felfelé, még magasabbra, míg végre a távolban apró kis foltok tűntek fel... A másik hegy oldalában. Azok voltak a zergék! Barátom nevetve mesélte, hogy ennek láttán nem megörült, hanem megijedt, mivel rögtön az jutott eszébe, hogy ha meglövi valamelyiket, át is kell majd másznia érte! Az pedig akár egy infarktussal is végződhetett volna. Végül mégis behasalt, és távcsövét a gyönyörű tájra irányította. Sokáig élvezte a látványt, hogy megnyugodjon a reszkető keze, majd hirtelen felugrott, hadonászni kezdett, vadul tépte le magáról a ruhát. Ekkor fényképezték le. Egy hangyabolyba feküdt bele ugyanis! A rovarok bemásztak a nadrágja szárán, és ott csípték, ahol érték! Ekkor értette meg, miért van az ottaniak nadrágjának szára betűrve a térdzokniba...