Azt mondják, hogy meg kell érni az útra, a híres El Caminóra, ahol mélyen magunkba nézhetünk, átgondolhatjuk az életünket, miközben szebbnél szebb tájakon haladunk át. A hajdújárási Gulyás Elizabetta ötvenegy évesen vágott neki élete első caminójának, és ez olyannyira megerősítette az önmagába vetett hitében, hogy azóta is folyton ott munkálkodik benne az indulási vágy.
* Mikor és milyen indíttatásból határozta el, hogy megjárja az El Caminót?
— Körülbelül tizennyolc évvel ezelőtt az egyik kedves ismerősömtől kölcsönkaptam Shirley MacLaine Camino: a lélek utazása című könyvét, melynek elolvasása után késztetést éreztem arra, hogy én is végigjárjam az utat. Akkor még nem tudtam, miként fogom megvalósítani, de mindvégig éreztem az út hívó szavát. 2016-ban a barátaimhoz csatlakozva indultam el az első utamra, Portugáliába. Sok emberben megvan az az érzés és vágy, hogy végigjárja Szent Jakab útját, hogy megtapasztalja azt, amit az út adni tud, azt, ahogyan adja, de mivel semmi sem történik véletlenül, csak akkor indulunk el, amikor teljesen fel vagyunk készülve egy, a valóságtól független zarándokútra, mely valójában a lelkünkben történik. Ez az út a legmélyebb spirituális értelemmel és a mély énnel való konfliktusainknak a megoldását kutatja. Rengeteget olvastam róla, gyűjtöttem az információkat, és minden nappal közelebb kerültem az elinduláshoz. Nagyon nagy hatással volt rám az említett könyv, mert általa az El Camino egyszerűen befurakodott az életembe, a lelkembe.
* Nem volt önben félelem a portugál út előtt?
— Elsőként az öröm volt bennem, hiszen boldoggá tett a tudat, hogy hamarosan teljesül egy régi vágyam. Később következett a félelem, a számtalan kérdés, és úgy éreztem, hogy mindent tudok, de nem tudok semmit, ám mivel eldöntöttem, hogy megyek, így nem tántorodtam meg. Az első utam a portugáliai Portóban kezdődött, és a spanyol Santiago de Composteláig tartott. Ezen az útvonalon található Monte Santiago, ahol Szent Jakab először hirdette a tanítást Krisztus feltétlen szeretetéről és megbocsátásáról. A 241 km-es utat két barátom társaságában tettem meg tizenöt nap alatt. Nagyon boldog voltam, amikor befejeztem az első utamat, büszke voltam önmagamra, hogy ezt ennyi évesen megcsináltam. Előre figyelmeztettek, hogy vigyázzak, mert ez fertőző, és ez be is bizonyosodott, decemberben ugyanis már a következő caminóról álmodoztam. A legjobban járt út a francia, mely 884 km hosszú, de még nem mertem bevállalni, emellett pedig sok olyan útvonal van, amely máshonnan indul, de mindegyiknek a santiagói katedrális előtt van a vége. Mivel nem egy olcsó „mulatságról” van szó, alaposan át kell gondolni az úti célt, és én végül az angol utat választottam, mely a spanyolországi Ferrolból indul és Santiagóban ér véget. Ez egy 120 km-es szakasz, melyet egy másik olyan barátnőmmel tettem meg, aki már régóta szeretett volna részt venni a caminón. Hat nap alatt tettük meg ezt a távot. Körbegyalogoltam a Balatont is, de az óriási csalódás volt.
* Miért?
— A caminót úgy kell elképzelni, hogy a településeken kívül főként erdőkön és csodálatos tájakon keresztül haladsz végig, a Balaton körül pedig az egyik oldalamon a vonat, a másikon az autók mentek. Októberben szeretnék ismét elutazni, de ha a járvány miatt nem fognak felszállni a repülők, viszont megnyitják a határokat, akkor a magyarországi Szent Jakab-utat szeretném végigjárni.
* Miből állt a felkészülés?
— Azontúl, hogy mindent elolvastam, mindennek utánajártam, három hónapig a Decathlonban éltem, mert a hátizsák a legfontosabb, hiszen az úton az ember a hátán hordja az életét. A súlyod 10 százalékát tudod vinni a hátadon, így az én esetemben ez körülbelül 8 kg-os hátizsák lett volna, de én túlsúllyal, vagyis 12 kg-mal vágtam neki. Az első utamon sokáig nem tudtam kilépni a komfortzónámból. Nagyon sok minden fontosnak bizonyult, és menet közben önmagamat meghazudtolva szép lassan megszabadultam a fölöslegtől. Ehhez az is hozzásegíti az embert, hogy a súlytól egyre több a vérhólyag a lábain. Mivel nincs megállás, esténként egy kicsit ápoljuk őket, majd reggel ismét felhúzzuk a túracipőt, és megyünk tovább a fájdalommal együtt. Időközben rájövünk, mi az, amit fölöslegesen hoztunk magunkkal, és fokozatosan ürítjük ki a hátizsákunkat. A zarándokok a zarándokszállásokon szokták hagyni a már fölöslegesnek vélt dolgokat, hátha másnak szüksége van rájuk. Így szabadulunk meg az életünk gondjaitól. Ahogy ürül a zsákunk, úgy tisztul a lelkünk. A zarándokok szerint három részből áll egy út: Az első rész a fájdalmaké, amikor meg kell birkóznod a mindennapi kínokkal, melyeket a csomagod terhe okoz, és ezt az élet nehézségeihez szokták hasonlítani. A második szakasz a lelki nehézségek fázisa, amikor a legnagyobb fájdalmat a szeretteid hiánya okozza. Megfogalmazódik benned a kérdés, hogy vajon jól tetted-e, hogy elindultál, és ilyenkor gyakran kicsordulnak azok a bizonyos könnycseppek. Amikor ezen túl vagy, akkor következik az út harmadik szakasza, mely egyúttal a legszebb is, hiszen már nem érzed a súlyt a hátadon, amikor meglátod magad körül a szépséget, és amikor végig tudod gondolni a fejedben levő dolgokat. A jó történéseket természetesnek vesszük, a problémákra megpróbálunk valamiféle megoldást találni, de ez nem mindig sikerül. Az út során elfogadjuk azt, hogy nincs mindenre gyógyír, és meg kell tanulnunk vele élni.
* Hogyan kell elképzelni egy zarándoknapot?
— A nap a sebek ápolásával kezdődik, majd a zarándok összeszedi a szerény kis holmiját — melybe összesen három póló, néhány pár zokni és egy-két nadrág tartozik —, elhagyja a szálláshelyét, egy kávézóban megissza a tejeskávéját, és kezdődhet az újabb nap. A sárga nyilat kell követni, az mutatja, merre kell menni. Mi egy nap alatt átlagosan 20-25 km-t tettünk meg, de van, aki ennél többet is bevállal. Az út mellett kisebb kávézókban lehet megpihenni, és megjegyzem, nem szabad sokat enni, mert teli hassal nem lehet gyalogolni. Ebből adódóan, habár nem szeretem, kénytelen voltam rengeteg kólát meginni, mert szükség volt az energiára. A világ minden tájáról érkeznek ide emberek, és ha van egy pici angoltudásod, illetve jól tudsz mutogatni, akkor akár több órán át is el tudtok beszélgetni egymással. Érdekes módon leginkább negyven-ötven évesekkel találkoztam a zarándoklaton, de volt például egy ikerpár, mely hetvennyolc évesen vágott neki a hosszú útnak. A zarándokok kedvesek és segítőkészek egymással, hiszen ugyanazt az utat járjuk be.
* Megosztana velünk egy emléket, melyet fontosnak tart?
— A portugál utam felénél jártam, amikor egy olyan résznél voltam, ahol elég hosszan nincs semmilyen település. Már az indulásnál nagyon fájt a bal bokám, ez az érzés minden lépéssel egyre inkább erősödött, és amikor odaértünk az utolsó pihenőhelyhez, akkor már kétségbe voltam esve, hogyan fogom megtenni az előttünk álló 15 km-t, amikor lábra sem tudok állni. A tulajdonosnő észrevette, hogy gond van, elbeszélgettünk, én pedig arra kértem, hogy hívjon nekem egy taxit, mely elvisz a zarándokszállásra. A hölgy nem hívott taxit, helyette a saját autójával vitt el a következő település zarándokszállására, felcipelte a csomagomat az emeletre, és amikor szerettem volna megfizetni a segítségét, akkor megölelt, és azt mondta: Buen Camino!, vagyis szerencsés utat kívánt. Hiszem azt, hogy ő volt az én védőangyalom, ha ugyanis nem segít, akkor lehet, hogy ott és akkor abba kellett volna hagynom az utat. Mélyen hálás vagyok ennek az asszonynak, akinek még a nevét sem tudom, és valószínűleg soha többet nem fogunk találkozni az életben. Rengeteg szép emlékem van, de ezek olyan élmények és érzések, amelyeket nem is lehet elmesélni, át kell élni őket.
