— Nagy megtiszteltetés számomra, hogy megkaptam a város Pro Urbe díját — kezdte a beszélgetést Mellik Zoltán. — A díj egyúttal elismerés a Zenta Asztaliteniszklub és a zentai sport irányába is. Az elmúlt harminc év sikereit egy ember nem tudta volna elérni, ez csapatmunka eredménye. Ezúttal szeretnék köszönetet mondani edzőtársaimnak, a játékosoknak, a szülőknek, a mindenkori klubvezetőségnek, a támogatóknak, a szurkolóknak és az önkormányzatnak, mely mindig mellettünk állt, és bízom benne, hogy az elkövetkező időszakban is tovább segíti az asztaliteniszklubot.

* Edzői pályafutását több évtizede kísérjük, viszont nagyon keveset tudunk játékosmúltjáról.

— Habár csapatban és Juhásszal párosban a régi Jugoszláviában országos bajnokságot is nyertem, játékosként mégsem voltak akkora ambícióim, mint később edzőként.

Fotó: Herédi Krisztián

* Hogyan és mikor kezdődött az edzői pályafutása?

— A gimnázium befejezése után Szabadkára, a Közgazdasági Karra kerültem. Szabó István, a Csóka Asztaliteniszklub akkori edzője félévkor megkért, hogy csatlakozzak az edzői csapathoz, az egyetemet pedig majd magánúton folytatom. Én erre örömest igent mondtam, mivel az egyetemre csak azért iratkoztam be, hogy a szüleimnek kedveskedjek, a közgazdaság sosem érdekelt. Ez 1977-ben történt, majd egy évvel később elvégeztem az edzői tanfolyamot, és 1983-ig szülővárosomban, Csókán edzősködtem.

* Neve egybeforrt a Zenta Asztaliteniszklubbal. Mikor tette át a székhelyét a Tisza bácskai oldalára, Zentára?

— Először 1990-ben kerestek meg, hogy lennék-e edző Zentán, de akkor még nem vállaltam, mert Szarajevóban játszottam és Adán edzősködtem. Egy évvel később újra megkerestek, és akkor már igent mondtam, tehát 1991 szeptembere óta edzősködök Zentán.

* Milyen körülmények fogadták harminckét évvel ezelőtt, mennyi gyerek volt akkor a klubban?

— Nagyon sok gyerek fogadott, és olyanok, akik hajlandóak voltak sokat edzeni. A Zenta férficsapata a Tisza Menti Ligában versenyzett, míg a női az I. Ligában a bennmaradásért harcolt. Elkezdődött a rengeteg munkával járó folyamat, mellyel egész addig jutottunk, hogy három férfi- és három női csapattal szerepeltünk a különböző rangfokozatokban, versenyzőink pedig a serdülőktől a felnőttekig számtalan érmet nyertek. Két idényben, az újoncoktól kezdve a serdülőkön és ifiken át a felnőttekig, itthon mindent megnyertünk. Versenyzőim az elmúlt harminc évben csaknem háromszáz bajnoki címet szereztek.

* A női csapattal tízszer nyerte meg az országos bajnokságot. Melyik volt a legemlékezetesebb?

— Mindegyiknek megvolt a saját varázsa, mindegyik valamilyen szinten érdekes, és közel áll a szívemhez. Ha ki kell emelnem egyet, akkor talán az elsőt, a 2002/2003-as idényben megnyert országos csapatbajnoki címet mondanám, mivel a Zenta harmincegy év után lett ismét országos bajnok. Ekkor elindult egy folyamat, mely vezetésem alatt további kilenc csapatbajnoki címet eredményezett. A hosszú szünet utáni első aranyat mindenki nagyon várta. Kiváló vezetők és játékosok alkották a klubot, a vezetőség élén Árokszállási Imre állt, erősítésnek pedig Polyák Mártát igazoltuk le, tehát valóban nagyon szerettük volna megszerezni a bajnoki címet. A sikert óriási ünneplés, reggelig tartó vigadalom követte. Rengeteg gyerek asztaliteniszezett a klubban, itt voltak a szüleik is, nagyon jó volt a hangulat, egy nagy családnak számítottunk. Szurkolótáborunk mindenhova követett bennünket, és remek hangulatot teremtett. Nagyon felemelő és emlékezetes időszakról beszélhetünk.

* Kilenc évig vezette a női válogatottat is, ami tartogatott szép és kevésbé szép pillanatokat. Hogy emlékszik vissza erre az időszakra?

— A válogatottban is szerettem volna meghonosítani a Zentán alkalmazott módszert, tehát próbáltam minél több edzőtábort szervezni, rengeteget dolgozni a lányokkal, de ezt nem igazán lehetett megvalósítani. Volt olyan időszak, amikor egy idényen belül nyolcvan-kilencven napot edzőtáborban töltöttünk, ami nagy eredménynek számított, viszont nem lehetett szilárd alapokat lerakni, melyre építhettünk volna. Zentán és Újvidéken központokat próbáltunk indítani olyan játékosok számára, akik klubjukban már nem tudtak színvonalas edzéseket végezni. A szövetség szervezésileg és anyagilag akkor sem állt jól, így ezek a központok hol működtek, hol nem. A válogatottal kapcsolatban nem vagyok felhőtlenül boldog sem az akkori, sem a mostani időszakot illetően.

* Tanítványai mintegy háromszáz érmet nyertek a különféle versenyeken. Ilyenkor hálátlan bárkit is kiemelni, de kik azok, akik Zentáról indulva a legtöbbre vitték?

— Féltem ettől a kérdéstől. Nem szeretnék részletekbe menően válaszolni, nehogy kifelejtsek valakit. Minden versenyzőmet, attól függetlenül, hogy nemzetközi versenyen vagy vajdasági bajnokságon szerzett érmet, vagy egyáltalán nem nyert érmet, egyformán szerettem. Mindenkinek ugyanúgy örültem, mert egy igazi család voltunk, amilyen még egyszer nem hiszem, hogy lesz. Nem is az érmekre vagyok a legbüszkébb, hanem arra, hogy egykori versenyzőim közül mindenki megállta a helyét az életben, családot alapítottak, dolgoznak. A sportban fontosak az eredmények, de engem ez legalább akkora boldogsággal tölt el, mintha érmet hoztak volna valamelyik versenyről.

* A női csapat húsz évig a bajnoki címért küzdött, az utóbbi esztendőkben azonban a bennmaradásért kell harcolni. Hogy érinti önt ez a változás?

— Nem hiszem, hogy bármelyik klub megismételheti, amit mi húsz év alatt elértünk. Normális, hogy vannak időszakok, amikor a klub a csúcson van, majd eljön a mélypont. Akkoriban az első csapat játékosai mellett még legalább három olyan játékosunk volt, aki megütötte az I. ligás szintet, de voltak náluk jobbak, és nem fértek be az első felállításba. Most sajnos nincs olyan utánpótlásunk, akik eredményeikkel a Szuperligában maradnának. Az első csapatot korábbi játékosok, Gyurcsik Aliz, Sóti Andrea, Veréb Xénia és Tóth Éva alkotják, akikhez az idén egy magyarországi játékos, Szvitács Alexa csatlakozott. Hosszú évek után egy kisebb kezdő csoportot is összehoztunk, mellyel Recskó Emma és Sóti Andrea foglalkozik. Bízunk benne, hogy a gyerekek kitartóak lesznek, és sok szép élményben lesz részük a Zenta Asztaliteniszklubban.

* Friss nyugdíjas, mégis a klub dísztermében beszélgetünk. Tehát nem szakadt el az asztalitenisztől?

— Nem szakadtam el, viszont az eddigi gyakorlaton egy picit változtattunk. Annyit ígértem a klub vezetőségének és a csapatnak, hogy besegítek, amiben csak tudok. Ha kell, edzést tartok, és segítek a városi költségvetés eszközei mellé még további anyagiakat szerezni az egyesület számára. Az utóbbi években Zenta a bennmaradásért küzdött, és a gyerekek sem látogatták az edzéseket. Nagyon szeretnénk, ha ez a folyamat megfordulna. A topolyai szuperligás csapatot a hamarosan kezdődő idényben is én vezetem, a bajnokság végén pedig majd kiderül, mit hoz a jövő. A Zenta csapatával az elmúlt idényben a bennmaradást tűztük ki célul, ám nagy örömünkre bejutottunk a felsőházi rájátszásba, a TSC-vel pedig évek óta az első négy hely egyike a cél. A többi csapatot ismerve úgy hiszem, kötelességünk benne lenni az első háromban.

* Ha visszatekerhetné az időt, újra edzőként tevékenykedne?

— Nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy ilyen sok évet dolgozhattam edzőként, hiszen azt csináltam, amit igazán szerettem. Persze minden hivatásnak megvannak a maga szépségei és nehézségei, de én mindig mosolyogva jöttem edzésre, boldogan nyitottam ki a terem ajtaját, az edzéseket és a versenyeket sosem teherként éltem meg. Igen, újra ezt az utat választanám.