Hagyományéltetők

Hagyományéltetők

A 2313 lakosú Bajsa a topolyai községhez tartozik. A várossal a hat kilométeres kerékpárút köti össze. A bácsgyulafalvi (telecskai) dombokon meghúzódó település most csodaszép látványt nyújt: a virágba borult gyümölcsfák szirmai fehér konfettiként lepik be a háztetőket, utakat. A löszfalmeredélyeken a szőlőlugasok vesszői is kipattintották rügyeiket, akárcsak a tavaszi virágok kelyhei. Lackovics Károly községi művelődésügyi tanácsos kalauzolásában indulunk el a szülőfalujába meglesni a húsvéti előkészületeket.


A borászat újra fellendült Bajsán — Lackovics Károly a saját felújított pincéje előtt

Bajsa a tolerancia bölcsője, tartják róla a falubeliek, s hogy ez nem csak afféle szólásmondás, arról magam is meggyőződtem. Nemcsak három templomtornyára gondolok (az ortodox, a katolikus és az evangélikus templom ékes jelképe az itt lakó nemzeteknek), amely rögtön szemet szúr, amint bekanyarodik a látogató a falu központjába, hanem immár sokadszor átéltem azt a különös, megtisztelő élményt is, hogy anyanyelvemen beszélgethettem a szerb, a szlovák származású lakosokkal is minden nehézség és zárkózottság nélkül.


Borús Margit

A bajsai pusztát 1751-ben Zako Stevan kapta ajándékba Mária Teréziától katonai érdemeiért. Földesúrként belátta, hogy csak úgy fejlesztheti a vidéket, ha fölszabadítja a jobbágyait, és földet ad nekik megmunkálásra. Ekkor népesedett be a puszta szlovák, magyar és szerb telepesekkel. A magyarok főleg Kalocsa környékéről érkeztek, a szlovákok Gömör vidékéről, a szerbek pedig az ország déli végeiről. Később jelentéktelen számban svábok is szerencsét próbáltak itt, de számuk elenyésző. A Zako birtok később a Vámoser, majd pedig a Vojnits család tulajdonába került, s a falu alapítójáról többé-kevésbé meg is feledkeztek, pedig utóda, az ükunoka már Zákó Istvánként (1810—1860) nyugszik a helyi ortodox temetőben, akinek elhanyagolt sírját 2002-ben fedezte fel a Borús házaspár (Borús Margit-Manci tanítónő és férje, Borús Sándor magyartanár). Az egykori Kossuth-párti szabadságharcos és forradalmár a Magyar Köztársaság Honvédelmi Minisztériuma támogatásával kapott méltó síremléket, amelyet minden évben március 15-én megkoszorúznak a helybeliek. Azóta a bajsai temetőben nyugvó Silák György honvéd katona emlékéről sem feledkeznek meg.

— Természetesen az volna a legszebb, ha nemcsak mi, idősek emlékeznénk a történelmi múltunkra, hanem az iskolások is kijönnének ide osztályfőnökükkel, és közösen rónánk le kegyeletünket nemzeti hőseink előtt. Zákó István az aradi fegyházat is megjárta, de szerencsére nem végezték ki a többi vértanúval. Találkozott Jókai Mórral, és életében támogatta a Matica srpskát, valamint az ortodox egyházat is. Járási felügyelő, majd vármegyei bíró volt, s tudta, mi a dolga — mondja Manci tanító néni, aki negyven évig a helyi iskolában dolgozott, akárcsak férje, s mindketten derekasan kivették részüket a helyi kulturális élet fellendítéséből.

Borús Sándor alapította meg az első dalárdát, s a Csalogány népdalkör azóta is tevékenykedik. Ugyancsak ő vetette meg az első citera- és tamburazenekar alapjait is. Népdalrajongóként mintegy félezer népdalt gyűjtött össze több mint száz bajsai nótafától. A dalokat később Bodor Anikó dolgozta fel.

— Mi nem hagyományápolók meg hagyományőrzők vagyunk, hanem hagyományéltetők. Úgy gondolom ugyanis, hogy nem a parazsat kell a hamuban megvigyázni, hanem tüzet szítani, és annak lángját továbbadni — szögezi le határozottan Borús Manci néni, aki immár ugyan „főállású” nagymama, de még mindig tagja a népdalkörnek, és tavaly még locsolói is voltak.

— Míg az iskolában dolgoztam, minden nagyszombaton részt kellett vennem a köztársasági közlekedési versenyen, de ettől függetlenül sohasem hiányzott a főtt sonka és a kolbász az asztalunkról, a barkaágon pedig ott díszelegtek a hímes tojások...

Tájház bajsai színekben


Ruzsena Szuhankó bevezet bennünket a régi tárgyak világába

Ruzsena Szuhankó, az Etno Hagyományápoló Kézművesek Egyesületének vezetője is nevetve mondja, hogy bizony az ő lánykorában még vödörrel jöttek a legények locsolkodni, a falut pedig szekéren, harmonikaszóval járták körbe. Jóllehet minden évben, így az idén is tartottak a Tájházban kézműves-foglalkozást a gyerekeknek — hagyományos tojásfestést és –írást tanultak, de készültek márványszínezésű, hagymalében főtt hímes tojások is —, a húsvét azonban immár inkább az ajándékozásról, mintsem az ősi termékenység megáldásának a rítusáról szól.

— Valamikor jobban éltek a húsvéti szokások. A nagycsütörtöktől húsvét vasárnapjáig tartó egyházi szertartásokat a hívők még betartják, de locsolkodni már csak a fiatal gyerekek járnak, szagos vízzel. A magyar és a szlovák ünnepi szokások között nincs nagy különbség, mi, mondjuk, nem szoktuk megszenteltetni a kolbászt és a sonkát, a tojást viszont mi is sonkalében főzzük, és melléje a híres-nevezetes, Krivaja-parti erős, bajsai tormát esszük. A locsolkodókat aprósüteménnyel kínáljuk.
 

A bajsai Tájházat 2006-ban adaptálták egy régi parasztházból. Tavaly felavatták a nyári színpadát is, ahol a nyári kézműves- és népzenei táborok alkalmával az újonnan megalakult népi táncegyüttes is vendégszerepel.

— 2004-ben, amikor megalakult az Etno Hagyományápoló Kézművesek csoportja, az volt a célunk, hogy felelevenítsük a régi kézmű-vesmesterségeket. Bajsának például nagyon híres szövőműhelyei voltak, s a szekrények mélye sok régi szőttest őriz. Amikor 2002-ben a Vajdasági Folklórközpontban elsajátítottam a népitextília-készítés csínját-bínját, itthon továbbadtam a tudásomat a szlovák nőknek. Egyesületünk tíz éve működik ugyan, de egyre kevesebb nőnek jut ideje a szövőszék mellé ülni, mivel a mai munkaidő miatt már késő délután érkeznek haza a faluba. Topolyára és még távolabbra is járnak dolgozni, mert Bajsán nincs munkalehetőség. Eddig a népi kézművestermékeket sem tudtuk igazán értékesíteni, ezért igyekszünk a Tájházban egy kiállítótermet és egy emléktárgy-árusító boltot nyitni, hogy munkáinkkal pénzre is szert tegyünk, ne csak hírnévre.

A Tájházban látott magyar és szerb szoba tárgyait Kocsis Zsuzsanna, valamint az Eötvös Loránd Tudományegyetem néprajz szakos hallgatói csoportosították és rendezték el. Bámulatos régi kincsekre bukkanhattunk: pl. Vámoser nemesúr sofőrjének naplójára, amely 1927. április 24-étől örökíti meg az eseményeket. Itt található a horvát Šarengradból származó 1904. évi emlékkönyv is, amelyben három nyelven (magyarul, szerbül, szlovákul) vezeti feljegyzéseit az egykori tulajdonos. A tisztaszoba házi oltárán kívül más látnivaló is akad bőven a mézeskalács-készítő eszközöktől kezdve a konyhai kellékekig. Itt leltünk rá a következő feliratú falvédőre is: „Nem elég csak emlegetni, tudni is kell jól szeretni, tudni bölcsen a hazát.”

Tekintse meg Szabó Attila további felvételeit is a hozzászólások alatti képgalériában.

Képgaléria

Cikkünk további képei

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Riport rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Hagyományéltetők
Riport
Hagyományéltetők
Riport
Facebook

Támogatóink