A szajáni Móra Károly Általános Iskolában nemrégiben rendhagyó tanításon vehettek részt a diákok és a tanárok is. Az iskola hagyományőrző projektumának keretében felelevenítettük az őszi hagyománykör egyik legmeghatározóbb elemét, a kukoricatörés és a kukoricafosztás hagyományát. Az gondolnánk, hogy egy falusi iskolának nem is annyira érdekes az ilyesmi, de ezt a feltételezést meg kell cáfolnunk!
„A hagyomány nem a hamu őrzése, hanem a láng továbbadása.”
(Morus Tamás)
Az első két órán érdekes összefoglalót tartottunk a gyerekeknek arról, hogy valójában mi fán is terem a kukorica. Megtudtuk, hogy Kolumbusz Kristóf hajóján került be Európába, ezért is hívjuk tengerinek, valamint azt, hogy török közvetítéssel jutott erre a vidékre, innen a törökbúza elnevezés. A málészájú kifejezés is a kukoricához, pontosabban a kukoricamáléhoz kötődik, mivel akinek tele van a szája máléval, elég buta képet vág. Kiderült, hogy mit értünk a kaláka fogalmán. Arra is fény derült, hogy fosztás közben történt az összepárosítás, a jelenlévők mókáztak, viccelődtek, énekeltek, táncoltak, eljárták a csűrdöngölőt. A csuhérakásban a gyerekek játszottak, ugráltak, birkóztak. A babona szerint aki piros kukoricacsőre lel, még abban az évben férjhez megy. A kukorica minden részét felhasználták, finom ételeket főztek belőle, kenyeret sütöttek, az állatokat is ebből etették, a csutkával tüzeltek, a csuhéból díszeket, használati tárgyakat készítettek.
A sok érdekes információ után kis csapatunk egy része traktorra pattant, a másik része lovas kocsira ült, és énekszó mellett kimentünk a határba, a kukoricatörés helyszínére, ahol parasztreggelivel terített asztal várt bennünket. A reggelink pirospaprikás zsíros kenyér volt hagymával. Már az első falat mindannyiunkban felidézett egy régi képet, emléket. Mi, felnőttek a gyermekkort majszoltuk, a gyerekek pedig nem is tudták, hogy ez ennyire finom.
Jaksa Valéria, aki még a nagyszüleitől hallotta, milyen is volt vidékünkön a kukoricatörés, sok érdekességet osztott meg velünk. Egyebek között elmesélte, hogy amikor az emberek kiértek a földre, először szárat vágtak, azt kúpba rakták, pokróccal kibélelték, és berakták a kisgyerekeket, akik ott biztonságban voltak, amíg a szülők dolgoztak. Megmutatta a szárvágót és annak használatát.
Ezután a gyakorlati rész következett, a gyerekek és a tanárok nekifogtak a kukoricatörésnek. Szólt az ének, hangos volt a határ, sütött a nap, hasított a kukorica száraz levele. Ezután kasokkal, kosarakkal a góréba került a termés. A zsíros kenyér mind elfogyott.
Csapatokat formáltunk és régi játékokat elevenítettünk fel, mint a kosárba célzás, kukoricamorzsolás, várépítés csutkából. A gyerekek számára a tanárok versenye volt a legszórakoztatóbb.
A munka végeztével fáradtan, de mégis hatalmas mosollyal indultunk haza. Egy délelőtt alatt talán egy hónapos tananyagot sikerült elsajátítanunk. Ha csak egy délelőttre is, de egy kicsit közelebb kerültünk egymáshoz, őseink hagyományaihoz. Egy olyan életérzést sikerült felébresztenünk, amely a munkáról, vidámságról, játékosságról, az egymásra figyelésről, az önzetlen segítségnyújtásról, a békességről, a közösség erejéről szól.
A hagyományőrző projektum főtámogatója a Magyar Nemzeti Tanács volt. Köszönjük mindazoknak, akik önzetlen segítségükkel hozzájárultak a program megvalósulásához!
Mrksity Hugyik Ella tanárnő
Móra Károly Általános Iskola, Szaján
