Megdöbbentő, hogy az észérvek és a kompromisszumok helyett megint fegyverekkel próbálják rendezni a vitás kérdéseket Európában. Kontinensünk sajnos mindig ilyen volt, és legfeljebb csak egy-egy nemzedék tapasztalatai mutattak mást. A „boldog békeidők” viszont — egyértelműen mutatják a történelmi tapasztalatok — mindig haladást, fejlődést, előrelépést hoztak.
A terrorveszély, migránshelyzet és egyéb konfliktusforrások mellett egy igazi, itt a közelünkben dúló háború borzolja ismét a kedélyeket. Sajnos ez csak azoknak újdonság, akik békében nőttek fel. Korábban, évezredeken keresztül véres háborúk zajlottak a földrész kisebb-nagyobb szegleteinek birtoklása végett, vallási, ideológiai okokból vagy uralkodók személyes indítékaiból. Milliók estek áldozatul, sok esetben olyanok, akik nem is tudták pontosan, miért halnak meg. Németország és Franciaország például csak 1870 és 1945 között háromszor háborúzott egymással.
Különféle hivatkozásokat is olvashatunk, melyek arra a tagadhatatlan tényre vonatkoznak, hogy a háborúzásoknak volt némi pozitív hozadékuk is. A technika és a technológia fejlődéséhez hozzájárultak a háborúk által generált találmányok. A konzervipart is a háborús ellátás során felmerült kérdésekre kikísérletezett megoldások fejlesztették fel a mai magas szintre. A rakétatechnika fejlődése pedig végül a világűr meghódításához vezetett. Józan gondolkodással — mindezek ellenére — semmilyen fegyveres konfliktust nem helyeselhetünk.
Az országok közötti béke szavatolásának lehetőségei közül nem újabb keletű gondolat az egységesítés vagy egyesítés. Több egykori európai vezető és gondolkodó ebben látta a megoldást. Victor Hugo, Kant, Dante, Comenius, Erasmus, Saint-Simon műveiben olvashatunk ilyen elképzelésekről. Victor Hugo már 1849-ben úgy írt az Európai Egyesült Államokról, mint az európai országok számára követendő célról. Az 1920-as években a szárnyait bontogató Páneurópai Mozgalom — a politikai egységesítés mellett, illetve azzal párhuzamosan — a gazdasági integráció tervét is felvázolta. A II. világháború kitörése a történelmi bizonyítéka annak a szomorú ténynek, hogy az elvarratlan szálak, a mások kárára megszerzett területi és egyéb előnyök végül ismét konfliktusokat szülnek. 1929-ben Aristide Briand, Franciaország akkori miniszterelnöke beszédet tartott az ENSZ elődjének tekintett Népszövetség gyűlésén, és javasolta az európai nemzetek föderációjának megalakítását. A szolidaritás, a gazdasági fejlődés, valamint a politikai és társadalmi együttműködés jegyében szerette volna ezt megvalósítani. Egyeseknek úgy tűnhetett, hogy a célt el is lehet érni. John Maynard Keynes, a kor kimagasló közgazdásza is támogatta az elképzelést. Ám a gazdasági világválság, a kommunizmus és a fasizmus térhódítása, majd a II. világháború megakadályozta az egységesítésre vonatkozó eszme kibontakozását. Akárcsak most, abban az időben is úgy tűnt, felgyorsulnak az események.
Naivan hajlamosak vagyunk időnként elhinni, hogy a boldog békeidők örökké tartanak. A békekötés viszont mindig azzal (is) jár, hogy a feleknek, ahogy mondani szokás, le kell nyelniük a békát, kompromisszumot kell kötniük, vagy el kell fogadniuk valamilyen diktátumot. A békát azonban nehéz megemészteni, a diktátumot is nehéz hosszú időn át vérző sebként elviselni. A háború a politika folytatása más eszközökkel — hangzik el sokszor az idézet. S valóban, a felelősség, mint mindig, most is a politikusoké, hogy ki mikor és mennyi békát tud lenyelni, vagy a népével lenyeletni.
