Cséplési pillanatkép 1926-ből az Adler-gyűjteményből
...benépesedik a nyárfákkal elegy jegenyesoros nagyutca. Az út végén büszkén emelkedik a magasba nemesrozsda futtatta tornyával és fehér falaival a múlt felett is őrködő református templom. Óralapjain talán még a néhai Gabi bácsi nógatta meg utoljára a nyugvó mutatókat, ám köröttük nem állt meg az idő. Tudják ezt a harangok is, melyeket naponként Zsuzsa néni bír szólásra, de azok az atyánkfiaik is, akik ezen a nyáron is engedtek a csábításnak, és hazajöttek messzi idegenből. Megpihenni, találkozni, ünnepelni. Mert, mint Karády Katalin dalolta hajdanán versében, elviselhetetlen zokogássá dagadt lelkükben a sírás, és szívükben egyre csak egy magyar nóta szólt. Keresték hát azt a poros, kicsi és görbe utcát, ahol gyermekkoruk és boldogságuk volt.
* Igaz szeretettel vártak rájuk, párjukra, valamint gyerekeikre és unokáikra, akiknek egyedülálló alkalmuk nyílt volna megismerni a falut, illetve annak vendégszerető lakosait. Ez állt a meghívókon.
- Igen. Sorrendben a harmadik alkalommal szerveztük meg a faluból elszármazottak találkozóját. Debelyacsa-Torontálvásárhely ma is jelentős szigete a dél-bánsági szórványmagyarságnak. Sorsukkal jobbára igazán soha meg nem békélt emberek bölcsőhelye volt ez a település, amire ma is büszkén tekintenek, bármerre vetette is belőle őket az élet. Az országba, a tengerentúlra. Ausztrália, Thaiföld, Kanada, az Egyesült Államok, Ausztria, Németország, Franciaország is bebocsáttatást engedett hazáinkfiainak. åket vártuk ezúttal is haza.
Beszélgetőtársam, Bakator Judit nyugalmazott tanítónő nem a falu szülötte. 1956-ban került Torontálvásárhelyre. Negyven évvel később pedig tizenkettedmagával alapítója volt, majd elnöke lett annak a Vitkay Hagyományápoló Társaságnak (VHT), amely egyúttal a VIVE néven is ismert és töretlen népszerűségű magyarnóta- és csárdásfesztivál útját is szorgalmazta. A falu, valamint a fáradhatatlan és tenni akaró debelyacsai emberek sorát és sorsát Mészárosné Bába Lúciával közösen foglalta össze 2003-ban a Hosszú a jegenyesor című településmonográfiában.
- Minden igyekezetünk ellenére sem tudtunk teljességében kifogástalan művet letenni az olvasók asztalára - lapozunk vissza kissé a múltba, szálazva is egyúttal az egymásba gabalyodó történetekben. - A Heidelbergben élő Adler Ajtay Róbertnek például feltűnt, hogy a kiadványban elég sok olyan fénykép szerepel, amelyet nagyapja, Adler Mátyás készített hajdanán, ellenben magáról a szakmáról szinte alig esik említés. Kapcsolatba léptünk tehát a mester unokájával, aki felajánlotta, hogy begyűjti nagyapja féltve őrzött fényképeit, kinagyítja és a rendelkezésünkre bocsátja őket. A negyvenhat oldalas füzetecskét, pontosabban monográfia-adalékot fiam, Bakator János, a VHT titkára állította össze számos adatközlő segítségével, és okulva a múltkori mulasztásból, a fény és a kép valamennyi torontálvásárhelyi mestere (Ninics Miklós, Adler Mátyás, Adler Ernő, Kissné Lálity Erzsébet, Nagy Mátyás, Péter Erzsébet, Péter Erzsébet - Csilla; a szerző megjegyzése) be lett mutatva.
A könyvet és a kinagyított fényképanyagot a július derekán megejtett III. Nagy Találkozó keretében ünnepélyesen a nagyérdeműnek is bemutatták az egykori Takarékpénztár helyiségében.
Torontálvásárhely fényképészetének története is összefügg a híres debellácsi vásár történetével. 1873-ban a vásárjog megszerzése után a messzi vidékről - országból idesereglett iparosság mellett megjelennek a vándorfényképészek. Jelentős mozzanat ez Debelyacsa polgárainak, különösen a módosabb rétegének életében, hiszen előzőleg egy-egy családi esemény (esküvő, keresztelő, berukkolás...) megörökítése érdekében Nagybecskerekre, Pancsovára, Hódmezővásárhelyre, Temesvárra vagy Aradra utaztak fényképezkedés céljából. A képkészítés e folyamata akkor változott meg, amikor Ninics Miklós 1910-ban és Adler Mátyás 1920-ban ide települt.
* åk sem tudták azonban megbéklyózni eleink utazási, világjárási-látási készségét. Megannyian szerteszárnyaltak a nagyvilágba a jobb élet, a boldogulás reményében.
- De a honvágy lappangó csíráját is magukkal vitték az új hazába. Tíz évvel ezelőtt ötlött fel bennük, ,,Vitkayakban” egészen ,,véletlenül” a gondolat, hogy hívjuk haza mindazokat, akikről sohasem mondtunk le teljesen. Akik évtizedeken át csak a sárguló fényképekről mosolyogtak vissza ránk. Szinte alig volt család, amelyben nem mormoltak esténként fohászt valakiért. Megfogalmaztuk a meghívókat, és megkértünk minden jóakaratú közvetítőt, tekintsen el a ,,névtelenség”-től, és sokszorosítva küldje tovább a ,,lánclevelet”. Erre a harmadik találkozóra készülve 147 körlevél indult szerte a világba.
* Az elsőhöz viszonyítva mennyire tekinti ez utóbbi találkozót tömegesnek, sikeresnek?
- Az 1997-ben megrendezett elsőhöz képest, amikor csak vidékről százhúsz vendégünk jött haza, mindenképpen szerényebb volt. Sajnos, sokan már vagy nincsenek az élők sorában, vagy az egészségi állapotuk annyira megromlott, hogy nem jöhettek el. Gátló tényező volt bizonyos mértékben az idei rekkenő hőség is. Ha a hatvan és nyolcvan év közötti átlagéletkort veszzük figyelembe, akkor a hazalátogatók valójában azt a nemzedéket képviselik, amely a múlt század hatvanas éveiben költözött el a faluból. Közöttük találkoztunk ,,visszajárók”-kal is, de olyanokkal is, akik szinte fél emberöltőnyi idő óta nem tapodták e hazai rögöket. A viszontlátás megható pillanatait nehéz feledni.
* Egy ilyen kis civil szervezet, mint a Vitkay Hagyományápoló Társaság, hogyan tudott megbirkózni ekkora feladattal? Megszervezni, sőt megkockáztatom: lényegében a semmiből megteremteni valamit...
- Szerencsére nem ennyire sötét a helyzet, bár gondjaink azért vannak! Tény és való, hogy egy ilyen kis társulat, mint a miénk (húsz bejegyzett taggal, saját székház híján! - a szerző megjegyzése), nem támaszkodhat csak önerőre. Szélesebb körű társadalmi összefogásra van szükség. Minden téren. A helyi közösség ezúttal a mi munkánkat ajándékozta meg egy bizonyos pénzösszeggel, ugyanakkor a helybeli Pipacs Nőegylet, valamint a Magyar Művelődési és Művészeti Központ is nagy segítséget nyújtott a találkozó sikeres lebonyolításában. Mi a rendezvénysorozat első napjára bográcsversenyt terveztünk, amiből végül is egy ízletes paprikásebéd kerekedett, ízes társalgással a vásártéren felállított sátor alatt. A második napon pedig nótaestre került sor, melyen a VIVE-n díjazott torontálvásárhelyiek szerzeményei csendültek fel Kiss Erzsébet, Csanda Tibor, Pintér Vera, Varga Valéria, Ládi József és Bakator Julianna előadásában, a helybeli Búzakalász együttes, illetve Dékány Imre prímás kíséretében.
Volt azonban olyan is, aki igazolatlanul hiányzott a ,,tánc”-ból, a Vitkay Gyula nyomdokaiban elnevezéssel rajtoló nótaestről. A megnyitó Vitkayné Kovács Vera művésznőt illette meg. A közönség egy szívvel-lélekkel énekelte vele a Megfordítom kocsim rúdját és Vitkay Ilona megkapó szerzeményét, rímekbe foglalt bölcs intelmét: Ne hagyd el a földed, hol a bölcsőd ringott!
* És ne hagyd el az álmaid, a színekbe és fényekbe kapaszkodó emlékeid, mert azok segítenek át a válságos pillanatokon! Milyen tervekkel néz hát a Vitkay Hagyományápoló Társaság a jövőbe? Lesz-e miből meríteni a további munkához, s persze, a következő, a negyedik nagy találkozóhoz?
- åszintén szólva nem tudom. Évekből mind több, erőből pedig napról napra kevesebb. A VHT a megalakulásakor célul tűzte ki maga elé a falu régi szokásainak felújítását, a feledés homályába belevesző régi tárgyak begyűjtését. Évi rendszerességgel szerepeltünk a MIRK-en, és más neves rendezvényeken, jótékonysági akciókat szerveztünk a rászorulóknak. Szívből adtunk, így ínségben sem maradtunk magunkra. Hathatós anyagi támogatást mindenkoron zömmel a faluban működő munkaszervezetektől, magánvállalkozóktól, magánszemélyektől és a külhonban élő honfitársaktól kaptunk. E támogatásnak köszönhetően jelenhetett meg négy évvel ezelőtt Debelyacsa Monográfiája c. kötetünk is és a beszélgetésünk elején említett könyvecske. Ezek azonban csak szellemi, illetve anyagi motívumok. Mert valójában hiányzanak az emberek. A nálunk fiatalabbak, és természetesen a fiatalok, akik továbbvinnék majd a megkezdett munkát, ha mi egyszer kidőlünk a sorból.