— Örültem, amikor a szomszédom megkérdezte, akarok-e Szabadkára jönni vele — mondja alig hallhatóan az asszony. — Dolga akadt, és a felesége nem ért rá vele utazni. Igaz, Bánátból ma már nem nagy dolog idejönni, főleg, ha az embernek van autója. Évek óta együtt kávézunk reggelente, így a szomszédom tudta, hogy régóta tervezem ezt a beszélgetést. Nincs vele semmi célom, hiszen régen is tudtam, de most már biztos vagyok benne: ahol a pénz beszél, ott az igazságnak nem sok helye van. Lassan betöltöm az ötvenedik évemet, és csak most értem meg, mit veszítettem azzal, hogy nem szerettem iskolába járni. Mert ha iskolázott volnék, nem biztos, hogy a dolgok így alakulnak.

Egy Pancsova környéki faluban élő parasztcsaládból származom, rajtam kívül még három gyerek ugrált anyám körül. Én voltam a legidősebb, természetes volt, ha a szüleim napszámba mentek dolgozni, nekem kellett a testvéreimre vigyázni. Nem volt könnyű, mert fiúk lévén ahogy nőttek, úgy lettek egyre csintalanabbak. De működtünk, mindenki tette a magáét, ahogy a szüleink diktálták. Anyámnak volt egy húga, aki négyünk közül engem szeretett a legjobban, velem törődött a legtöbbet. Sokszor mondta anyámnak: „Te, Bözsi, ezt a kislányt tönkreteszed azzal, hogy rábízod ezt a három kis, eleven ördögöt.” De minden maradt a régiben. A nagynéni túl volt már a harmincon, amikor egy szabadkai kereskedő szemet vetett rá, és két hónap múlva el is vette feleségül.

Elköltöztek a faluból. A nagymamáék nagyon büszkék voltak a vejükre, amikor ugyanis elvitte őket Szabadkára, hogy megismerjék az ő családját, látták, hogy szép, tágas családi háza, autója, jó munkahelye, a közeli homokon hétvégi háza van. Azt is megtudták, hogy a vejük nem volt még ugyan nős, de van egy hatéves, törvénytelen fia, akivel tartja a kapcsolatot. Akkor úgy tűnt, hogy minden kifogástalanul működik. Mindenki várta, hogy a nagynéni teherbe essen, de ez nem történt meg. Sokat járt vizsgálatokra, és a végén megtudta, hogy nem lehet anya. Azt hiszem, nagyon szomorú volt, mert a férje fia ahogy nőtt, egyre szemtelenebb, durvább lett vele, nem tudta jó irányba terelni a viszonyukat. Azt tudom, hogy anyámék mindig azt mondták, le a kalappal a sógor előtt, mert mindig a nenus pártján állt. A nagynénim nagyon szépen tudott varrni. Ennek gyorsan híre ment a környéken, és mindig volt annyi munkája, hogy legyen saját zsebpénze. Most, felnőtt fejjel már értem, miért hunyt szemet a sógor félrelépései felett. Amikor a sógor nyugdíjba vonult, majd megbetegedett, a nenus kérte anyámat, hogy engedjen hozzá, segítségre van szüksége a férje körül. Én akkor már közel voltam a harminchoz, nem mentem férjhez, mert a családban mindig volt olyan feladat, amelyet az anyám rám bízott. Megbeszéltük, hogy mindig jövök, ha szüksége lesz rám. Amikor a sógor már elég rossz bőrben volt, kötöttek egy írásos megállapodást, melynek értelmében a nagynénim örökli a sógor vagyonának a felét, a másik fele a fiáé lesz. Állítólag a hagyatéki tárgyaláson is erről szólt a végzés. A nagynénim egy szót sem értett szerbül, azt hiszem, nem is tudta, mit tartalmaz a végzés.

Két év múlva ő is ágynak dőlt, én egyre többet voltam nála. Egy alkalommal azt mondta, halála esetén minden, amit a férjétől örökölt, az enyém lesz, szerinte rászolgáltam. A végén már teljesen mozgásképtelenné vált, én majdnem fél évig haza sem mentem, mert nem volt kire hagynom. A halála után azzal utaztam haza, hogy ha kitavaszodik, ideköltözöm, de előbb kimeszeljük, rendbe tesszük a házat. Amikor viszont a következő alkalommal eljöttem megnézni a ház környékét, egy ismeretlen családot találtam benne. Kiderült, hogy a sógor fiától kapták a kulcsot, aki a családjával Magyarországon élt. Hívtam, mire azt mondta, két nap múlva jön haza, várjam meg, hogy mindent elmondjon. Az volt a magyarázata, hogy a hagyatéki tárgyalásról szóló végzés szerint ő az egyetlen örökös. Neki fogalma sincs, a nagynéni mit gondolt, mit tervezett, ő az apja egyetlen örököse, amiről írást is mutatott, melyet egy ügyvédi iroda állított össze. Még egy elmaszatolódott pecsét is volt a papír alján. Ne gondolja, hogy ebbe csak úgy belenyugodtam. De bárhová fordultam, senki sem volt hajlandó komolyan foglalkozni az üggyel. Végül az ügyvédem azt mondta, nem biztos benne, de fennáll a lehetőség, hogy a hagyatéki tárgyalás végzését egy kicsit kozmetikázták, persze jó pénzért. Ha van pénzem, mondta, nekivágunk egy évekig tartó pernek, melynek a végét nem tudhatjuk előre. Mivel azonban nincs pénzem, bele sem fogtam egy kilátástalan perbe. Mert maga az ügyvéd is azt mondta, ahol a pénz beszél, ott az igazság hallgat.