Gyermekotthon

Gyermekotthon

Riadt tekintettel, összekuszált gondolatokkal, szótlanul ül egy ideig, majd megemberelve magát lassan hozzákezd. Eleinte szinte tudomást sem vesz rólam, de amint belemelegszik a mondanivalójába, felém fordul, és halkan beszél.

— Én egy boldog, elégedett asszony vagyok — mondja nagyon határozottan. — Csak az a bajom, hogy a boldogságom nem felhőtlen. Ha a gyermekkoromra gondolok, minden alkalommal elégedetten állapítom meg, hogy engem az utamon a jó szerencse kísért. Négyen vagyunk testvérek, a szüleim értelmiségiek, de sohasem mi, gyerekek voltunk számukra a legfontosabbak. Négyünk közül én kaptam a legtöbb figyelmet, de csak azért, mert kiskorom óta sokat betegeskedtem. Ez az állapot valahogy ellenem fordította a szüleimet, mintha mindenért én lettem volna a felelős. Gyermekkoromban gyakran voltak epilepsziás rohamaim. Számos orvoshoz elvittek, de mindegyik azt mondta, nyugodt családi környezetben idővel majd csillapodnak a rohamok, rendszeres gyógyszerszedéssel akár meg is szűnhetnek. A betegségem miatt a középiskolából is kimaradtam, de később, már felnőttként befejeztem a tanulmányaimat. Azt hiszem, a betegségemből kifolyólag egy kicsit mindig más voltam, mint a többi korombeli. Szerettem olvasni, verseket írtam. Hatalmas, mindent elsöprő szerelemről álmodoztam, meg sok gyerekről, nagy, összetartó, boldog családról. Udvarlóm nem sok akadt, pedig azt mondják — még most is —, hogy szemrevaló teremtés vagyok. Igaz, nem is futottam a fiúk után, elvártam, hogy ők közeledjenek felém, udvariasan, sok figyelmességgel. De úgy tűnik, többé már nincsenek ilyenfajta férfiak.

Ahogy múltak az évek, egyre zárkózottabb lettem, és bizalmatlan a környezetemmel. Habár a szüleim nem vallásosak, engem egyre jobban kezdett érdekelni minden, ami Istennel kapcsolatos. Úgy éreztem, megtaláltam a hozzá vezető utat. Ez a felismerés nyugalommal, békével töltött el. Az sem zavart, hogy a családom, a környezetem úgy kezelt, mintha egy kicsit ütődött volnék. Egyszer munkát kaptam egy kereskedelmi vállalatban. Mivel a fizetésemet a szüleim nem vették el tőlem, volt pénzem utazgatni. Járni kezdtem a kolostorokat. Nemcsak vallási buzgalomból, hanem azért is, mert az ott dolgozók rengeteget tudtak a régmúlt időkről, történésekről. Egy ilyen Fruška gora-i kiránduláson ismertem meg a jövendőbeli férjemet. Egy csöndes, nálam csaknem tizenöt évvel idősebb agglegényt, akinek nem engedte az anyja, hogy megnősüljön. A párom is nagy családot szeretett volna, sok gyereket, de nem volt ereje szembeszállni a szülői akarattal. Az volt a szerencsénk, hogy az édesanyja beteg volt, amikor megismerkedtünk. Leendő anyósom másik fia elköltözött otthonról, a lánya évente egyszer-kétszer látogatta meg, attól félt tehát, hogy a férjem is otthagyja. De beleegyezett, hogy összeházasodjunk. Mivel nem volt nyugdíja, mi gondoskodtunk róla, így az esküvő után is egy házban maradtunk. Ez nem volt szerencsés megoldás, a párom azonban nem akarta az anyját magára hagyni.

Két hónappal az esküvő után teherbe estem, de elveszítettem a babát. Fél év múlva volt még egy vetélésem, és azt hittem, sosem leszek anya. A férjem azt mondta, fogadjunk örökbe gyerekeket. Mivel nem ellenkeztem, egy nap bejelentette, hogy van egy négyéves fiú ikerpár, amelynek családra van szüksége. Furcsálltam, hogy ilyen gyorsan sikerült elintéznie a formaságokat. Csak később tudtam meg, hogy az ikrek az ő gyerekei, egy fiatal prostituált szülte őket, akivel időnként dolga volt. Rosszulesett, hogy nem volt hozzám őszinte, de elfogadtam a fiúkat, és úgy nevelem őket, mintha a saját gyerekeim volnának. A harmadik vetélésem után a férjem hazahozott még egy ötéves kislányt is, akiről kiderült, hogy szintén ő az apja. Már három gyerek volt a családban, s mindegyik a férjemre hasonlított. Két évvel ezelőtt aztán ismét teherbe estem, de nem sok reményt fűztünk a sikerhez, hiszen elmúltam már harmincéves. De az imádságunk eljutott oda, ahova kellett, és minden bonyodalom nélkül ikreket szültem, augusztusban ünnepeljük a második születésnapjukat. Most ismét terhes vagyok, ezúttal azonban csak egy gyereket várok, és az orvos szerint minden a legnagyobb rendben van.

Biztosan szeretné tudni, miért fogadtam el szó nélkül a férjem gyerekeit. Azért, mert megértettem őt, tudtam, hogy imádja a kicsiket, de az anyja — amíg ereje engedte — irányította az életét. És a párom tiszteletből sosem mondott neki ellent. Mi, ketten nagyon jól megvagyunk, tiszteljük, becsüljük egymást. És engem nem zavar, ha a szomszédok azt mondják, hogy „a két hibás gyerekotthont nyitott”. Imádom a gyerekeket, nevelésük anyagilag sem okoz gondot. És ha az örökbefogadáskor elfogadtam volna egy idegen gyerekét, hát miért ne fogadnám el a férjemét?!              

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Sorsok, Emberek rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Gyermekotthon
Sorsok, Emberek
  • Perisity Irma
  • 2020.07.31.
  • LXXV. évfolyam 30. szám
Gyermekotthon
Sorsok, Emberek
  • Perisity Irma
  • 2020.07.24.
  • LXXV. évfolyam 29. szám
Facebook

Támogatóink