Halycsunk János a természet, az erdők és az állatok — közöttük a méhek — szerelmese. Családi háza a makkhetesi erdő szélére épült. Itt csak a madarak trillázása és a kutyák ugatása töri meg néha az áldott csendet, szinte harapnivalóan friss a levegő, és igazi gyógyír testnek-léleknek egyaránt a teraszon való ücsörgés.

János a Vajdasági Erdőgazdaságban dolgozik favágóként. Szeptemberben nyugállományba vonul, jóllehet még nem érzi annyira éveinek a súlyát.

— Örökmozgó vagyok, nem tudok tétlenül ülni — vallja. — A munkámon kívül vadászok és méhészkedek. Ez utóbbival szépen kiegészíthetem a családi költségvetést. Harmincnégy éve méhészkedem. Ez a laikusok számára cseppet sem veszélytelennek tűnő elfoglaltság nekem és a családomnak állandó anyagi biztonságot nyújt.

Könyvből megtanulni nem lehet

— A volt munkaadóm, Kovačić Lojzije mellett tanultam ki ezt a mesterséget. Később Béres György keze alatt dolgoztam méhésztanoncként. Soha egyetlen szót sem tanultam könyvből a méhészkedéssel kapcsolatban, mindent a gyakorlatban sajátítottam el. Véleményem szerint ezt nem is lehet másként megtanulni. Számomra a méhészkedés elsősorban hobbi, de jól jövedelmez is, ami ebben az ínséges világban nagy szó. A feleségem nincs munkaviszonyban, két gyermekünket a méhészkedésnek köszönhetően tudtuk kitaníttatni. Ma már a fiammal együtt végezzük ezt az örömteli munkát.

Csak céltudatosan

Jánosnak 150 méhcsaládja van. Elmondása szerint négy személy kényelmes megélhetéséhez elegendő 60 méhcsalád. Ebből is látszik, hogy anyagilag milyen szépen jövedelmez a méz — ha az ember jól gazdálkodik.

— Nagyban áruljuk, viszonteladók vásárolják fel, egész Szerbia területéről érkeznek. Évente négy-ötezer kiló mézet termelnek a méheink, ha azonban közbeszól az időjárás, mint ebben az évben is, akár 80 százalékkal is visszaeshet a hozam. Ez jelentős érvágás a méhész számára, de folytatnia kell a munkáját. Nem szabad feladni még akkor sem, ha buktatókat állít elénk az élet. Céltudatosan kell cselekedni, és akkor a befektetett munka meghozza gyümölcsét.

Akár a hímes tojással...

Az igazi méhész jól ismeri e mesterség fortélyait. Kellő tudás és felkészültség nélkül ugyanis veszélyes a méhek közé menni — habár erről Jánosnak egészen más a véleménye.

— Nyáron felsőruházat, védősisak és egyéb felszerelés nélkül megyek közéjük. Igaz, hogy naponta 50-60 csípéssel „jutalmazzák” a róluk való gondoskodást, de már megszoktam. Gyermekkoromban sem volt soha gondom abból, ha valamilyen rovar megcsípett, és úgy tűnik, hogy felnőttkoromra még ellenállóbb lett a szervezetem. Ha nem bántjuk a méheket, ők sem támadnak ránk. Ez az egyik alapszabály, mindenkinek be kell tartania. Én úgy bánok velük, mint a hímes tojással. Áprilistól július végéig sok munkát adnak. Ez idő tájt szállítjuk őket különféle helyszínekre, akár száz kilométerre is — attól függően, hogy milyen növényből szeretnénk mézet nyerni. A ligetekben, réteken két-három hétig is gyűjtögetnek. Az utaztatásukat a saját teherautónkkal végezzük, kizárólag éjjel. Július végén elkezdjük felkészíteni őket a télre, ellenőrizzük a kaptárakban a fészkeket, mentesítjük az élősködőktől, atkáktól, baktériumoktól. És bármilyen furcsa, a méheknek is kell gyógyszert adni, hogy minél erősebbek legyenek, és egészségesen átvészeljék a telet. A méhkirálynőt háromévente le kell cserélni, hogy a dolgozók életerősek, szorgosak legyenek. Számomra a méhészkedés egy életforma, amely nem követel nagy anyagi befektetést, ugyanakkor jól jövedelmez, és az sem baj, ha napokra elutazunk, mert a méhek nem igénylik a mindennapos gondoskodást — mondja Halycsunk János.