Mit veszít Európa?

A brit birodalom az I. világháború után szűnt meg a világ vezető hatalmának lenni, hogy egy másik angolszász hatalom, az USA nőjön és teljesedjen ki a II. világháború után egészen napjainkig, amikor a világ többközpontú lett, és az egykori Szovjetunió után Kína, Oroszország és egy sor ország idejétmúlttá tette az USA egyeduralmát. Amerikának immár nincs hegemóniája, ám nála erősebb hatalom sincs. Ez napjaink világpolitikájának a fő jellemzője, és ettől rendkívül érdekes, összetett.

Nagy-Britanniának döntő szerepe volt az EU-ban, noha több közös projektumban nem vett részt, így például az eurót sem vezette be. Ezenkívül az ország a 6. legnagyobb gazdaság a világon. A kilépés pillanatában ugyan nem szűnnek meg a befizetések, de rövidesen, tizenegy hónapon belül már nem számolhatnak az EU-ban a brit pénzekkel. Egyszóval az EU gyengébb lesz.

Amíg azt össze lehet számolni, mit veszít az EU, addig azt nem lehet, hogy ez hogyan is fog hatni az EU-ra, hiszen az nem szuperállam, nem föderáció, nem konföderáció. Nincs elképzelése arról, hogy mi az európaiság, és arról az egyszerű dologról sem tudnak megállapodni a tagjai, hogy mi módon szabályozzák a lobbitevékenységet, hogyan védjék meg a határait. Nem véletlen tehát, hogy a 2016. évi Brexit-szavazás óta a britek egyre inkább azt akarták, hogy történjen már valami. A britek identitása kötött, központjában a királyság intézménye áll, mely ugyan időnként meginog, de egyelőre nem sokan akarnak köztársaságot. Az USA identitása a rövid, ám rendkívül nagy tekintélynek örvendő alkotmányon alapul. Az EU-ban nincs ilyen, sőt szinte minden identitáselemet sikerült kilúgozni belőle, és a homályosan értelmezhető szabadság mellett az „európai életmód” szintén homályos meghatározásig sikerült eljutni. Érdemes megjegyezni, hogy az önmagát a szabadság és a bátrak hazájának nevező USA-ban sziklaszilárd talppontjai vannak a szabadság határainak, azazhogy mit meddig, milyen mértékben szabad. A szabadság viszonylag pontosan van definiálva, és minden új esetben a bíróság (ha kell, a legfelsőbb) pontosítja azt. Ez fényévekre van az EU-s praxistól. A briteknek tehát, noha kis többséggel, jobban tetszett a brit „valamilyenség”, mint az EU-s „semmilyenség”.

A britek távozása után az EU-ban átrendeződnek a viszonyok, a francia és a német tengely lehet, hogy ütközőponttá alakul át. Macron már a brit kilépés másnapján bejelentkezett a reform igényével, Angela Merkel sokkal mérsékeltebb volt. Ám az biztos, hogy Lengyelország és a többi V4-ország szerepe nő majd. Érdemes kiemelni, hogy Johnson a kilépési beszédében arról is szót ejtett, hogy ismét kontrollálhatják a bevándorlást, amiről az EU-ban szó sincs, azaz összevisszaság uralkodik.

Merre indulhat London?

Ha azt vesszük alapul, hogy manapság a civilizációk harca folyik, akkor egyértelmű, hogy az angolszász világ egy kultúrkört alkot. Ennek magja az USA és alkotóelemei Nagy-Britannia, Kanada, Ausztrália, Új-Zéland. Ezeknek az országoknak távoli, esetenként bonyolult jogállású szigeteik is vannak. Ezenkívül a Brit Nemzetközösség is sokféleképp alakítható közösség, benne a nagy erejű Dél-afrikai Köztársasággal.

Nagy-Britannia kérdése tehát nem csak elméleti kérdés. Az USA hegemóniája megszűnőben van. Az angolszász országok összefogása azonban így is a legerősebb képződmény lenne. Ez formális szerződés nélkül is működik.

Az USA felől Trump elnök félreérthetetlen üzenetet küldött a briteknek, és jó kereskedelmi megállapodással segítené a brit belpolitikai folyamatokat. A csúcstechnológiák, valamint az ipari és a mezőgazdasági termelés tekintetében tudnak mit kezdeni egymással. Az amerikai hadiipar felvevője és részben fejlesztője lehet a brit. A számítógép- (IT-), valamint a szórakoztatóipar is nagyon jól összesimulhat.

A britek kilépésével tehát gazdasági, katonai (atomhatalom, BT-tag) veszteségek is érik az EU-t, az USA pedig egy hűséges szövetségest nyerhet, melyre nagy szüksége van. Az angolszász világ peremén, de mégis vele szoros kapcsolatban áll India, ahol valójában az angol a művelt köznyelv, továbbá az USA-t erősíti Japán is, melyet szomszédjai szenvedélyesen gyűlölnek a II. világháborús szerepe miatt, de máris folynak a japán—brit (főleg gazdasági) tárgyalások. A britek a kilépéssel lerázzák magukról az Oroszországgal kapcsolatos európai béklyókat is. Egyszóval az USA a britekkel és másokkal egy újfajta világrendet kezd kialakítani.

A felületes szemlélőnek úgy tűnhet, hogy Nagy-Britannia a kiválással az ismeretlenségbe indul, ám a britek voltak az elsők, akik modern politikát, globálisat folytattak (a XVIII. századtól), így a kilépésüket is biztonságossá tudták tenni. Ami az amerikaiak EU-politikáját illeti, ők a britek nélkül is jó pozícióban vannak az EU-ban, hiszen Lengyelország és Románia feltétlen szövetségesük.

Az EU szűknek bizonyult a britek számára, a kialkudott kompromisszumok mint veszteségek jelentek meg náluk. A szabadabb külpolitika nagyobb mozgásteret ígér, és azt is, hogy Nagy-Britannia önmaga jogán legyen a világpolitika alakítója, amihez részben meg is van a katonai képessége.

Boris Johnson a „kilépési” beszédét egyértelműen a polgároknak, mégpedig hangsúlyosan a brit polgároknak címezte, azaz a skótokhoz, az északírekhez és a walesiekhez is szólt. Johnson szerint Nagy-Britannia visszanyeri szabadságát, így maga hozhat döntéseket, és eközben a saját állampolgáraira figyelhet, a saját szempontjából előnyös kereskedelmi döntéseket hozhat, az EU lomhasága nélkül. (Ami azt illeti, az EU döntéshozatala valóban lassú.) Johnson a brit nemzeti identitás témáját egy új korszak hajnalához hasonlította, és a sorok között azt mondta, hogy az elmúlt tizenöt évben az EU valójában akadályozta, hogy Nagy-Britannia megmutassa az — ahogy fogalmazott — izmait. Beszéde némileg áthallásos volt, hiszen arról is szólt, hogy össze akarja fogni a nemzetet, hogy a britek nagy dolgokra legyenek képesek — ezt a Trump-féle retorikából már ismerjük. Vélhetően ezzel az összefogással és eredményekkel akarja amortizálni a kilépést ellenzők szándékait, akikről egyébként beszéde elején azt mondta, hogy érti őket.

Közben brit és EU-s részről megfutották a közös tiszteletről szóló kötelező köröket. Azt azonban mindenki sejtheti, hogy kemény tárgyalások folynak majd.

Az egyén szerepe a politikában

Boris Johnson családjának múltja egy megismételhetetlen, rendkívüli történet. A politikai mellett egyetemi és újságírói karrierje is volt, ezenkívül figyelemre méltó és terjedelmes könyvet írt Winston Churchillről. Politikai karrierje sem egyenletes, hullámhegyek és -völgyek jellemzik, melyekből viszont végül mindig erősebben jön ki.

Közvetlen elődjei nem nyújtottak megfelelő teljesítményt. David Cameron teljesen elszámolta magát, amikor 2016-ban referendumot írt ki. Úgy gondolta, hogy a lakosság nem szavazza meg a kilépést, de nagyon sokan voksolnak mellette. Ennek pedig az lett volna a következménye, hogy megnő a súlya az EU-ban, illetve az EU egészével folytatott tárgyalásban. Nos, David Cameron ötlete érdekes volt, és ha sikerült volna, akkor működőképes is lett volna, de egy választás sohasem előre lefutott, ezt tanulta meg Cameron, de az ár, melyet ezért fizetett, a politikai karrierjének a vége volt.

Theresa May egy pontos, sok részletre kiterjedő megállapodást akart, ám az önmagát is kereső EU erre alkalmatlan tárgyalópartner volt, ahogyan Theresa May sem tudott elég kemény lenni, az EU tárgyalási pozíciói miatt bukásra volt ítélve. Így Johnson ismét visszatérhetett a kormányba (külügyminiszterként egyszer már bukott). A miniszterelnöki székben egy olyan tárgyalási stratégiában gondolkodott és gondolkodik, amelynek dinamikája van, és amely a kilépés után is időt hagy az EU-val való tárgyalásra, olyan pontok esetében is, amelyek változhatnak, és amelyekről éppen sikerül megegyezni. Tehát nem teljesen világos a tárgyalások folyamata, az egyes megoldások formája, viszont Boris Johnson egy olyan politikus szerepébe nőhet bele, aki alkalmas arra, hogy folyamatosan hozza a jobbnál jobb megegyezéseket. Ezekbe persze bele is bukhat, de azt ő is, és mások is tudják, hogy az USA támogatja a háttérből. Ennek ellenére a „Boris Johnson-tényező” fontos lesz.

A nyitókép illusztráció (MTI.hu)