— Azért tettem fel magának a kérdést, mert már idős, és azt hittem, ezzel kapcsolatban sziklaszilárd az álláspontja — mondja T., és csöndesen mosolyog. — Tudom, hogy maga egy-egy ilyen beszélgetésre nem válaszokkal, hanem kérdésekkel készül, de megérte megkérdeznem, így legalább biztos vagyok abban, hogy ez valóban nem olyan egyszerű. Munkáscsaládban születtem, sokan voltunk testvérek, és abban az időben — de sok helyen, főleg elmaradottabb környezetben még ma is — az ilyen családokban valójában az idősebb gyerekek nevelik az apróbbakat, mert a szülők éjjel-nappal dolgoznak. Nyolc gyereknek, két nagymamának és a szüleimnek egy kenyér bizony nem volt elég egy étkezésre. Még a legelemibb dolgokra is sok pénz kellett. De még ma is úgy gondolom, hogy szép gyermekkorunk volt. Hála istennek, apám nem szerette az alkoholt, nem volt agresszív. Nem voltak nála érzelmi ellágyulások sem, de furcsa módon a beszédéből, a tekintetéből mindig éreztük, hogy szeret bennünket, hogy fontosak vagyunk neki.

Normálisan éltünk, valamennyien elvégeztük a nyolcosztályos iskolát. Az öt fiúból hárman fejeztünk be szakiskolát, a három lány és a legidősebb bátyám otthon maradt, segített a szüleinknek munkálni a 12 holdas gazdaságot, mely egyre kevesebb jövedelmet hozott a házba. Lassan a testvéreim is napszámból járultak hozzá a családi költségvetéshez. Egymás után nősültünk, a lányok férjhez mentek, és csak a bátyám maradt a szüleinkkel. Egy megfázáskor összeszedett valamilyen tüdőbetegséget, amely után kevesebbet dolgozott már a földeken, de önmagát és az öregedő szüleinket ellátta. Ahogy egyre nehezebbé vált itthon a megélhetés, négyen a családjukkal külföldre mentek, mi, többiek pedig itthon próbáljuk leélni az életünket. Akik külföldön vannak, évente csak egyszer jönnek haza, jószerével csak akkor beszélünk, ha valaki beteg, esetleg a rokonságban valaki meghalt, vagy lakodalmat csinál. Pontosan érzem, hogy ők már eltépték a minket összekötő szálakat, csak a jólneveltség tart még össze bennünket.

Az igazi megpróbáltatás akkor kezdődött, amikor öt évvel ezelőtt az apám és a bátyám a kaszálóra mentek, hogy a közelgő vihar előtt összeszedjék a már megszáradt szénát. Apám állt be a kistraktorral a boglyák közé, hogy feldobálják őket. Rosszul fékezte le a traktort, az elindult, apám közben a pótkocsi és a traktor közé esett, és olyan súlyos gerincsérülést szenvedett, hogy két nap múlva a kórházban meghalt. A bátyámat felemésztette a lelkiismeret-furdalás, valósággal belebetegedett abba a téves meggyőződésbe, hogy ő a felelős apa haláláért. Nem várta meg még a hathetes miséjét sem, és sajnos felakasztotta magát a hátsó udvarban levő diófára. Anyához legközelebb én laktam a családommal, és a bátyám temetése után javasoltam, hogy költözzön hozzánk, ne legyen egyedül, de hallani sem akart róla. Szerinte „idegen” ágyban még az álom sem találna rá, hát a házban maradt. Naponta látogattam, a két lányom közül valamelyik mindig a nagyi rendelkezésére állt, bármire is volt szüksége. A múltkor aztán éjjel fél 3-kor a rendőrök ébresztettek. Jöttek jelenteni, hogy anyámhoz betörtek, a mentők már bevitték a kórházba. Anya azt mondja, két fiatal legényke volt, a hangjuk még gyerekesnek tűnt, a fejükön harisnya volt. Pénzt kerestek, azt mondták, az olyan öregek, akiknek a gyerekei „kint” vannak, tele vannak lóvéval. A bátyám temetése után adtam anyámnak egy maroktelefont, beírtam a mentők és a rendőrség számát — és gondolja el, volt annyi ereje és találékonysága, hogy kihívta a rendőröket. Persze, a betörők addigra már megléptek. Az volt a szerencse, hogy magukkal vitték anya pénztárcáját. Azt nem mondták, hogyan, de a rendőröket a pénztárca vezette nyomra. Képzelje, az egyik legényke tizenöt éves, és mindössze három házzal arrébb lakik anyától, aki szerencsére nem sérült meg súlyosabban, három nap múlva hazaengedték. És egyenesen hozzánk vittem, azóta ott van velünk. Mondtam neki, ha az álom elkerüli, csak üldögéljen a fotelben, ha nagyon álmos lesz, ülve is szunyókálhat. A testvéreim közül senkit sem rázott meg különösebben az eset. Szerintük anya hibás, mit okoskodik, hogy csak a saját ágyában alhat nyugodtan. Meg sem próbálom nekik elmagyarázni, úgysem értenék. Mert nem látják anyám könnyes szemét, ha ebéd után ledől egy kicsit bóbiskolni, és én betakarom. Közben szorítom a kezét, mellyel simogatni akar, és suttogva, mint egy titkot, azt mondja: te vagy az én gondviselőm, áldjon meg, fiam, az isten.