Tizenkét éves lehettem, amikor a biztonságos kisgyermekkorom felelősség nélküli napjai szinte egy csapásra változtak meg, miután anyámmal a saját házunkba költöztünk. Nagyapámék Mosztonga menti, Szentkút utcai portájáról egy hétfői napon parasztkocsival áthurcolták a bútorainkat egy, a Gyöp soron levő házba. Már aznap este ott feküdtünk le az ideiglenesen berendezett új otthonunkban. Persze ez a számomra nagy változás nem hagyott aludni, álmatlanul forgolódtam a kidobott rácsos kiságyam fejében kapott díványon. Természetesen a nagy parasztportát, a veteményest, a kertalji szőlőültetvényt, no meg főleg az egyívású játszótársaim elvesztését sajnáltam. Ami még ennél is jobban fájt, az a gyerekkorom legbiztosabb pontjának, azaz középpontjának, a Mosztonga-partnak az elhagyása volt. Sokáig forgolódtam az idegen fekhelyen, amikor megnyugtató, megszokott éji békakoncert hangjára lettem figyelmes. Előbb azt hittem, régi otthonom vízi világának zajai hallatszanak a Gyöp sorig, de ezek a fülemnek kedves hangok közelebbről jöttek, sokkal közelebbről. Addig hallgatóztam, mígnem álomba brekegtek az új otthonom békái.

Ébredés után alig vártam, hogy körülnézhessek a környéken. A piciny udvar után egy alig nagyobb kertecske következett, melyben egyetlen gyümölcsfát sem találtam. A régi házban természetes volt, hogy jártamban-keltemben az első udvar körtefái és a hátsó kert száz gyümölcsfája mindig adott valami majszolnivalót. Elég lehangoló látvány volt a sivár kert, de gyorsan keresztülfutottam rajta, mert a portán túlról víztükör csillogása sejlett fel. A sűrű vesszőkerítés takarásában kis tavacska húzódott, fűzfákkal csipkézett füves partoldallal. Körbejártam az agyagos medrű, kristálytiszta vizű tavat, minekutána már nem is tűnt annyira elfogadhatatlannak az új lakhelyem.

Valaha ilyen lehetett a tó

Kiderült, hogy ez a Gödrök tavacska, mely úgy keletkezett, hogy a vert falú házakhoz használatos agyagos sárgaföld elhordásakor keletkezett mélyedések feltöltődtek vízzel. A falusiak, főleg a fiatalok kedvenc nyári fürdőhelye volt, és az asszonyok is itt mosták a pokrócokat. Mivel az alja egyenetlen volt, nagy mélyedések, gödrök tarkították, bizony időnként áldozatokat is követelt, több fiatal itt fulladt vízbe. Emiatt igen rossz híre volt, és a szülők csak félve, kellő intelmek után engedték el a gyerekeket fürödni. Én sem barátkoztam meg a vízzel egyik napról a másikra, előbb csak körbejárkáltam, majd az utcabeli új pajtásaimmal játszottam a parton. Mivel nyár volt, előbb-utóbb csak bemerészkedtünk, de csupán a kertünk alatti, sekélyes részre. Valamivel később, amikor a nyár végén már kisebb volt a vízállás, már a tó közepén kiemelkedő, hosszúkás szigetre is bemerészkedtünk.

Új élmény volt, amikor egy nap csónakot találtunk a harmadik szomszédunk kertje alatt kikötve. A ladikot Imre bácsi, a halász tette vízre, azt is sejteni lehetett, hogy mi célból. A halászat során kivett kisebb halakat ide mentette át. Persze mi rendszeresen elkötöttük a vízi járművet, és nagy békavadászatokat rendeztünk. Isti, a velem egyívású szomszéd fiú, aki igen vásott gyerek volt, szívesen lövöldözte nyíllal a szegény kecskebékákat. Egy alkalommal bent, a Gödrök közepén vadásztunk, a csónakban velünk volt Cula, Isti kishúga is, amikor egy apróbb baleset történt. Pajtásom célba vett egy termetes békát, meg is lőtte, de az eltalált brekusz az esernyődrót nyílvesszővel együtt beugrott a csónakba. A következő pillanatban mindhárman a tóban találtuk magunkat, csak a béka maradt a ladikban. Most is emlékszem, ahogyan szétterült a vízen Cula rakott szoknyácskája, mi meg a csónaktoló rúddal nógattuk a jármű elhagyására a betolakodót.

A felszerelés sem kutya 

Imre bácsi igencsak felügyelt a tó halállományára, de a kíváncsiságom legyőzte a félelmemet, ezért egy hajnalon leosontam a tiltott vízre, és a fűzfák takarásában nyél nélküli szerelésen véghorgot vetettem be. A zsineg végét egy vékony ágra tekertem, annak a hajladozása kellett hogy jelezze a kapást. Jött is nemsokára a bólintás, és egy félkilós harcsát húztam partra. Ez volt az első ilyen halam, mert a Mosztonga-érben ilyenek nem laktak. Elégedetten osontam fel a zsákmánnyal, de utána sokáig nem merészkedtem a tó közelébe.

A Gödrök pedig élte a maga kis életét, csapadékosabb időben a kerítésünket ostromolva, szárazság idején viszont visszahúzódva. A halász meg gondolt egyet, és betelepítette kétnyaras pontyokkal a tavat.

Ezt persze én tudtam meg elsőként, mivel időnként megpecáztam a fűzfák közét. Ott általában tízdekás halak tartózkodtak, de igen sokan, ezért gyorsan megtelt a háló. Anyám lelkére kötöttem, hogy ne mondja el senkinek. Ezt nem azért tettem, hogy nehogy más is pecázzon, hanem mert szégyelltem, hogy megdézsmáltam a szomszéd halállományát. Édes szülém persze csak a komaasszonyának mondta el, annak meg az lett a vége, hogy három nap múlva már a falu összes horgásza ott lógatott a tavon. Imre bácsi kezdetben megpróbálta elzavarni a betolakodókat, de nem járt sok sikerrel, aztán feladta. A falumbeliek meg szépen, aprólékosan, az utolsó halacskáig kiürítették a vizet. Utána a legkitartóbbak még néhány napig ostorozták a tavat, de nekik is be kellett látniuk, hogy kiürült a bolt. Sokáig lelkiismeret-furdalás gyötört, mert én indítottam el a lavinát, de később megnyugodtam, mivel az utána történtek azt igazolták, hogy nem okoztam nagy kárt.  

Azután átengedte medrét a burjánzó növényzetnek

A hatvanas évek közepén jártunk, és a Mosztonga medre mentén ekkor ásták ki a DTD-csatornát. Sajnáltam a nádrengeteget, melyet a mederből kifújt homokkal takartak le, de örültem az új nagy víznek, ahol kedvemre zargathattam a halakat. A nyolc méter mély meder kiásása kezdetben segítette a környék nagy talajvizeinek lecsapolását, de idővel a sekélyebb ásott kutak kiszáradtak. Előbb csak a Szentkút utcában, majd a szomszéd 12 méteres kútja is víz nélkül maradt.

A kertünk alatti tavacska egy ideig dacolt a talajvízcsökkenéssel, de már egy-egy nagyobb hóolvadás után sem kukkantott be a kertkapun hozzánk, mint azelőtt. Egyre zsugorodott, a visszahúzódása után pedig a szárazon maradt területeket az ottani lakosoknak adták művelésre. Egy ideig a legmélyebb részein még volt némi víz, de egyre halkult, fogyatkozott benne a békakoncert, mígnem a tó föladta a reménytelen harcot, és medrét átengedte a burjánzó gyomnövényeknek. A Gödrök eltűnése után még néhányszor álmodtam róla. Legutóbb tíz éve azt, hogy a száraz mederben förtelmes békák vartyogtak, legelöl a megsebzett ortályozott leghangosabban, de azóta csend van, halotti csend…