Olimpia és a rózsaszínű hegyek  

Gazsó Orsolyát valószínűleg sokan irigyelték, amikor meglátták fényképeit, megtudták, hogy éppen merre jár, alpakákat simogat, vagy lila hegyek ormain csücsül, esetleg a Copacabana strandján sütteti a hasát, hiszen az elmúlt hónapban Dél-Amerikában kalandozott néhány hétig. Irigyeltük, pedig bármelyikünk megléphette volna azt, amit ő, jelentkezhetett és belevághatott volna. De nem mi tettük meg, hanem Orsi. Már 8-kor ír, hogy siessek, mert mindjárt elalszik, még nem állt át a szervezete az itthoni időre. Argentína, Chile, Uruguay és Brazília következik.

* Orsi, én valóban ámulva néztem a tájakat, ahol jártál, a kalandokat, melyeken átmentél, s alig vártam, hogy személyesen is kifaggathassalak dél-amerikai utadról, hiszen ez nekem is ott van a bakancslistám tetején. A fotóid teljesen ámulatba ejtettek! Na de, kezdjük az elején…

— Egy jóbarátom, Rózsa Zsolti önkénteskedett Rióban az olimpián, s ódákat zengett arról, hogy ez mennyire jó dolog, ezért jelentkeztem a Buenos Aires-i ifjúsági olimpiára önkéntesnek. Egész nyáron rám se bajszintottak, aztán jött a levél, hogy beválogattak, mehetek. Igen ám, de se repjegyem, se szállásom nem volt, az olimpia szervezői pedig ugye semmiről sem gondoskodnak, csak napi egy meleg ételről. De tudtam, hogy el akarok menni, ezért azt találtam ki, hogy támogatókat keresek. Elkezdtem vajdasági vállalkozók ajtaján kopogtatni.

* Ez most komoly? Odamentél egy cég vezetőjéhez ezzel a szöveggel, s azt kérted, támogasson?

— Pontosan. Cserébe azt kínáltam fel, hogy egy pólóra nyomtatom a logóját, s ott a helyszínen készítek fotókat ebben a pólóban. Csak a repjegy árát szerettem volna ily módon összegyűjteni. A szállásért csak egyszer fizettem, többnyire couchsurfingeltem, mely kifejezés ingyenes szállást jelent. Nem volt sok pénzem, kevésből kellett megoldani. És lassan-lassan, de meglett a pénz. Persze mindenki riogatott, hogy egyedül, szőke, magas nőként egzotikum leszek, ki tudja, mi fog velem történni, nem vagyok normális, hogy belevágok. Ez viszont azt az érzést erősítette meg bennem, hogy csak azért is elmegyek.

* Becsomagoltál, majd elindultál.

— Igen. Egyébként az ifjúsági olimpiás meló elég kemény volt. A csapatomban kizárólag én beszéltem angolul. Csaknem két hétig reggel 5-kor keltem, illetve este 10-kor értem haza. Óriási város, három óra kellett, hogy a szállásomról kiérjek az olimpia helyszínére. A rendezvényen részt venni hatalmas élmény volt, látni a sok fiatal sportolót, látni, mennyire küzdenek a győzelemért. Ezért élnek. Imádkoznak, sírnak, szenvednek, harcolnak magukkal, az ellenfelükkel, veszekednek. Az én csapatom is a világ minden tájáról érkezett önkéntesekből állt. Jó volt látni, hogy az emberek arra fordítanak pénzt és energiát, hogy elmenjenek ingyen dolgozni, s egy ismeretlenekből álló csapat azért küzd, hogy jó legyen a rendezvény.

* Mennyit láttál magából a városból?

— Amikor esténként hazaértem, még dolgozott bennem a pumpa, hogy jaj, itt vagyok, és nem is látok semmit Buenos Airesből, így átöltöztem, és elindultam a városba. Vettem egy argentin SIM-kártyát, hogy legalább GPS-em legyen, és mentem. Az elején félelmetes volt, hogy mindenki néz. Takargattam is magam, de erről utólag azt gondolom, hogy csak tudni kell kezelni ezt. Más kultúra.

* Te pedig egy látványos nő.

— Egyébként képzeld, amiatt, hogy magas vagyok, egy idő után biztonságban éreztem magam. (Nevet.) Azt éreztem, hogy csak józan ész, illetve férfias kiállás kell, és valóban elmúlik a félelmed. Megszoktam, hogy a férfiak odajönnek, megölelnek, vagy megérintik a hajam. A köszönésük is ilyen: egy olaaa, egy puszi és egy ölelés. Az elején ez nekem fura volt, de annyira megszerettem ezt a mentalitást, hogy aztán már én szólítottam meg embereket az utcán. Pedig nem sokan beszéltek angolul.

* Akkor hogyan kommunikáltatok? Kézzel-lábbal?

— Sokszor igen, de a dél-amerikai legjobb barátomra, azaz a telefonomra letöltöttem egy applikációt, mely lefordítja, amit mondasz.

* És hol laktál?

— Egy nagyon érdekes helyen, a Mindszentynumban, ahol egy templom nyílt a szobámból. Ez egy úgynevezett magyar ház, ingyen laktam ott, magyar segítséggel. Képzeld, az egyik napon hazaértem, és azt láttam, hogy tele van a templom, a szobám emberrel, és sírnak. Beljebb mentem, és majdnem elájultam, amikor arra lettem figyelmes, hogy egy halott van felravatalozva. Nyitott koporsó, benne a nénivel. Nem volt mit tenni, aznap éjjel ott aludtam vele.

* Ez komoly?

— Igen. Mondtam a gazdának, hogy azért ez lehet, hogy egy kicsit sok, ő felajánlotta, hogy alhatok egy másik szobában, de ott meg urnák voltak. Ekkor már kezdett nagyon viccessé válni a helyzet, végül maradtam a „csendes szobatárs” mellett, ahol addig is aludtam. Végül is — gondoltam — bántani biztosan nem fog.

* Hihetetlen vagy. Minden képzeletet felülmúlsz. Mikor döntötted el, hogy nem utazol haza az olimpia után?

— Elég gyorsan, mert néhány nap után már imádtam az egészet. Az út előtt heti 90 órát dolgoztam, hogy legyen pénzem, de már az elején azt éreztem, hogy nem fog kelleni sok ehhez az úthoz, s így is lett.

* Hogyhogy?

— A Black Monday-nek hála olcsón vettem a repjegyeket, a couchsurfingnek köszönhetően pedig sokszor kaptam kaját. De azért bevallom, ez néha fárasztó volt, mert mindent előre le kellett egyeztetnem. Előfordult, hogy mindennap máshol aludtam, és az is, hogy reggel még nem tudtam, hogy este hol alszom, wifiről wifire szálltam, s olyan is volt, hogy álltam a jegypénztárnál, egy válaszra várva, hogy Montevideóba vegyem-e meg a jegyet, vagy máshová. Akiknél aludtam, azoknak a többsége még nem is találkozott európai emberrel. Szerbiáról sokan azt sem tudták, hol van. Én voltam az év eseménye. Aki tudta, hol van az ország, az rögtön rávágta: Novak Đoković.

* És mit néztél meg Buenos Airesben?

— A helyi jellegzetes dolgokat szeretem. Ellátogattam például a La Boca negyedbe, mely eléggé veszélyes, este 6 után nem ajánlatos ott lenni. Egyedül mentem, mert azt éreztem, hogy már nagy Buenos Aires-szakértő vagyok, nem történhet velem semmi. Nem is történt, de már a buszon éreztem, hogy ez talán nem volt jó ötlet. Egy ideje már csak a sofőr és én voltunk a buszon, rá is kérdezett, hogy biztosan ki akarok-e szállni. Kiszálltam. Sétáltam egyet, dugiban fényképeztem, s éreztem, hogy ez nem az én helyem, nem nézik jó szemmel, hogy itt vagyok, visszaültem hát a buszra. Ez nem Európa. Lehet, hogy nem lesz bajod, de nem árt vigyázni. Vittem a színes, habos-babos ruháimat, s amikor meglátták a szállásadóim, azt mondták, hogy felejtsem el őket, ezekben ők nem jönnek velem az utcára, s nekem sem ajánlják a viselésüket.

* Mi alapján döntötted el, mi a következő úti cél?

— Minden spontán történt. Nem terveztem. Megismerkedtem egy Sebess Péter nevű férfival és a kedves családjával, akinek főzőiskolája van Buenos Airesben. Rengeteget segített, s ő mondta, hogy Észak-Argentinában lakik az unokahúga egy hegy tetején, menjek el hozzá. Ez volt az első célpont. No persze kiderült, hogy azért kaptam olcsón a repjegyet, mert valami ócska légitársaságról volt szó. Senki sem mondta, hogy több helyen meg fogunk állni, mint egy busz. Tudtam, hogy körülbelül három-négy óra az út, s azt vettem észre, hogy két óra után landolunk. Azt hittem, zuhanunk. Egy régi, propelleres repülőgépről beszélünk, még kint voltak a jelek, hogy lehet dohányozni. Nagy nehezen megérkeztem ehhez a hölgyhöz, Carolinához, aki a szépművészeti múzeum igazgatója Saltán. Az a régió pedig… egy csodavilág... Azt éreztem, hogy nem is a földön vagyok... A hölgy párja turisztikai irodát vezet, így jó túrákat tudott nekem ajánlani.

* Ez az alpakák birodalma?

— Igen. Hétszínű hegyek, alpakák, kaktuszok, Jujuy és Salta tartomány. Életemben először láttam ilyen sivatagos, kaktuszos, filmekből ismert tájakat. És azok a rózsaszínű hegyek... Amikor a buszból először megláttam, kicsúszott a számon, hogy te jó ég! Úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek. Volt egy túra, Tren a las nubes, azaz Vonat a felhők fölé volt a neve. Ez a világ ötödik legmagasabb vasútjárata, szó szerint a felhők között halad, 4220 méteren. Annyira magasan, hogy azok az utasok, akik nem bírják ezt a ritka levegőt, oxigénmaszkot viselnek. Nem volt szabad lehajolni. Ha valamit leejtettél, akkor csak lassan leguggolva lehetett felvenni. És futni sem volt szabad. Rám pedig mindig várni kellett, mert végig fotóztam, s amikor szóltak, hogy menjek, mert indulunk, rosszul éreztem magam, elkezdtem futni, ezek meg elkezdtek üvölteni, hogy neee, ne fuss, rosszul leszel!

Orsival ezen a ponton álltunk meg egy rétesre...

Orsi Dél-Amerika bugyraiban

Továbbrobogunk az ifjúsági olimpia karikáin átugorva, körülnézünk egy picit Chilében, megpihenünk Uruguayban, és Brazíliában hallgatjuk a szambát. Természetesen kóstolunk is majd ezt-azt, gejzírek és vulkán rotyogását hallgatjuk a nádfedeles szálláshelyünkről, s egy esőerdőbe is elmegyünk ázni egy kicsit.

Orsi lehalkítja a háttérből szóló tangót, az asztalra tesz egy óriástálnyi rétest, aztán valahol Észak-Argentína és Chile között egy üveg bort is kinyitunk.

* Hol is tartottunk? Azt hiszem, egy vonaton a felhők között. De mielőtt a határon át Chilébe érkeznénk, mesélj a kajákról, hiszen tudom, hogy te is ínyenc vagy, szeretsz enni, megkóstolni új dolgokat. 

— Argentínában a vacsora számít főétkezésnek. Későn, este 10-kor ülnek asztalhoz. Az argentin sztéknek párja nincs, s a város legjobb étterme este 8-kor még zárva volt. Csak 9 órakor tudsz asztalt foglalni, 10-kor eszel. A marhahúshoz malbec bor dukál, mely egy isteni száraz vörösbor. Nagyon népszerű még az empanada, ez inkább street food, alakja a Szerbiában jól ismert panzerottihoz hasonlít, egy „becipzározott”, omlós, sós tészta, melynek belsejében hús, sajt és zöldség van. Nagyon hiányzott Dél-Amerikában a leves, melyet ők csak télen esznek, én pedig tavasszal érkeztem. Friss gyümölcslevekkel pótoltam. Argentínában óriási élmény volt a matéteázás. Forrón, a szintén maténak hívott bögréből szívják fel a főzetet a bombillán keresztül. Ez egy szűrős, fém szívószál. A teakészítés rituáléja és a mögöttes filozófiája teljesen elvarázsolt. A matét egy-egy korty után körbeadják, ezzel tisztelik meg egymást. Önzetlenül, alázattal és szeretettel osztják meg veled az ételüket, italukat, otthonukat, mindenüket, amijük van. Matéteát a munkahelyükre is visznek magukkal, vicces, hogy az öltönyös üzletemberek egyik hóna alatt ott van termoszban a forró víz, a másik hóna alatt pedig a matébögre, és csak a szürcsölést hallom mögöttem a metrón, buszon.

* A sok maté után merre álltál tovább? 

— Chilébe, San Pedro de Atacamába mentem, mely szó szerint a világ vége. Egyes részein semmi jelét sem lehet felfedezni az életnek. Egy nagyon extrém földrajzi képződményt kell elképzelni a semmi közepén. Gejzírek, sivatagok, oázisok, flamingók, vulkánok vettek körül. Én is egy aktív vulkán tövében laktam, egy hostelben.

* Nincsenek couchsurferek?

— Bolt sincs nagyon. És itt szembesültem először azzal, hogy a nádtetővel fedett házakat bogarak lakják, melyek éjjel másznak ki egy kis csipkelődésre. De nem volt más opció. Kaptam egy büdös spray-t a Zika-szúnyogok ellen, a doboza is ezerévesnek tűnt. Nem mertem magam befújni, inkább becsomagoltam a testem minden felületét éjjelre. Csak az orrom látszott ki. Chilében a földrengés megszokott. Érzed, ahogy morog és mozog a föld, de a helyiek már nem is reagálnak rá. S a vulkán is megmordult néha, aktív, füstöl, gőzölög. A táj nagyon hasonlít a Marsra, képzeld, a NASA itt teszteli a Mars-szondák műszereit. Elképesztő, micsoda szárazság volt. Mivel szőlőzsírt nem vittem magammal, testápolóval kentem az ajkam, mert pillanatok alatt kiszáradt. A gejzíreket is csodálatos látni. Hajnalban kell menni, kint mínusz 12 fok, persze én semmi téli ruhát nem vittem.

* És mit csináltál? Remélem, nem borotváltál le egy alpakát!

— Hahaha. Nem. Kölcsönkértem a hostelben lakóktól sálat, kesztyűt, sapkát. De a látvány mindenért kárpótolt. Ott fortyognak a hajnali fényben a gejzírek, aztán gondolnak egyet, és felcsapnak jó magasra. Ahogy melegedett az idő, úgy lankadtak, végül már alig voltak láthatóak. S ez 4500 méter magasan van, amint a szállásra visszaértünk, megint beütött a 40 fok. Kemény váltás. A gejzírek szomszédjában természetes termálfürdők alakultak ki. Ott fogat összeszorítva megváltam a ruháimtól, és belemerültem a vulkán által felmelegített, 35-40 fokos vízbe. Kint mínusz fok, bent pedig forróság. Eszméletlen volt.

* Milyenek az emberek?

— Kerek arcú indiánok. Életemben először beszéltem bennszülöttekkel. Az egyik mesélte, hogy a nagyszülei voltak az első betelepülők. S olyan helyekre vittek el, ahová turisták nemigen járnak. Például egy kis faluba, ahol csak egy néni él az alpakáival. A haja befonva, ő készíti a saját ruháit, melyek színesek, mint a szivárvány. Ők még az inkák leszármazottjai, szégyenlősek, nem szerették, ha fotóztam őket.
 

* Kóstoltad a finomabbnál finomabb boraikat?

— Igen. És valóban lenyűgözőek. A szőlőik az Andok lejtőin érlelődnek, és azt mondják, mivel változékony az időjárásuk, a boruk íze is változó. De mindig nagyon jó. 

* Uruguayban viszont elég kevés időt töltöttél. Miért? 

— Nagyon európai és steril, túlságosan otthon éreztem magam. Felkerestem Punta del Estén egy kishegyesi férfit, aki oda nősült. Ott töltöttem néhány napot, az édesanyja is éppen ott volt. Gondolhatod: szárma, paprikás, vajdasági buli. Uruguay pici, busszal bejárható az egész ország. Montevideóba látogattam el, és Colonia del Sacramentóba. Uruguay Dél-Amerika Monte-Carlója. A luxushajók mellett sétálva az egyik napon üvöltést hallottam, s amikor közelebb mentem, azt láttam, hogy zsíros, hájas oroszlánfókák veszekszenek. Egy halász észrevette, hogy ez engem mennyire lenyűgöz, ezért a kezembe adott egy csomó nyers halat, na az volt az igazi buli, az etetés!

* Ha már etetés, mivel etettek téged?

— Uruguayban az asado a menő, azaz a marhahús- és kolbászgrillezés. Minden családi összejövetelen tüzet raknak, és asadóznak. A húsok mellé avokádósalátát esznek. Uruguayban megkóstoltatták velem a chivitót. Ez egy sztékszendvics, nagyon nehéz étel, utána két napig rá sem bírtam nézni semmilyen húsra, illetve ételre.

* És az utad utolsó állomása Brazília, Rio. Talán ez mind közül a legizgalmasabb, legveszélyesebb, legpezsgőbb.

— Igen. Ráadásul most lázadások vannak az újonnan megválasztott elnökük miatt, éjjel érkezett a repülőm, mondták, hogy inkább aludjak ott, mert hajnalban arrafelé taxi sem jár. Persze itt is az autentikus rész érdekelt. A favelák világa, az itt élők szokásai. Rábeszéltem egy helyit, hogy kísérjen el. (Oda még ők sem járnak.) Gyalog mentünk. A kísérőm mondta, hogy saját felelősségre indulunk el. Ő ment elöl. A favela utcái keskenyek, néha csak oldalazva tudtunk haladni. Brutális élmény. Drogdílertanyák, pisztolylövések, egy téren belebotlottunk egy bandába, mindenkinél pisztoly volt. Meg sem mukkantam. Az volt a reakcióm, nem tudom, miért, hogy odahúzódtam a falhoz. Ricardo elkezdett röhögni rajtam, hogy mit csinálok, nem engem akarnak lelőni, a területet védik. De én akkor ott azt éreztem, hogy provokálom őket a jelenlétemmel.

* Mintha valakinek beléptél volna a házába, nem?

— Pontosan. És hogy nagyon nem vagyok odavaló. Rám sem mosolyogtak, csak néztek a szemembe, na és akkor visszafordultunk. Láttam, amit akartam.

* Más veszélyes helyzet?

— Első nap. Megérkeztem Rióba, láttam a Facebookon, hogy egy nagyon jó barátom, Marc is ott van. Írtam neki, hogy találkozzunk. Két szőke Brazíliában. Visított rólunk, hogy turisták voltunk. Amint megérkeztem, nem bírtam magammal, erősködtem, hogy este menjünk ki a Copacabanára sétálni egyet. Hát nem volt jó ötlet. Megállt egy kamion mellettünk, kiugrott egy fickó, én akkor még nem sejtettem semmit, bizalmas vagyok az emberekkel. (Máshogy nem is lehet egy ilyen útnak nekiindulni.) Cigit kért, mondtuk, nincs, elővett egy kést, hátrálni kezdtem, és senki nem segített. Végül Marc adott nekik pénzt, és elmentek. Jó lecke volt.

* De azért volt szép része is, gondolom.

— Persze. Például életemben először sikerült látnom egy esőerdőt. Egy helyi új ismerőssel másztunk át rajta. Na, ott valóban minden nedves. Indákba kapaszkodva másztunk, fotózni nem tudtam, mert levegőt is alig kaptam. Pedig lett volna mit. Például majmokat és virágokat, melyeket eddig csak könyvben láttam. És arrafelé lajhárok is vannak, de nem találkoztunk, biztosan a fák hegyén pihentek. Nagyon fáradt állatok. (Nevetünk.) Ja, és éjjel jaguárok is portyáznak. A hegy tetejéről belátni egész Riót. Na ott megint leesett az állam. Nagyobb élmény volt, mint a Krisztus-szobor. Ott volt még egy párocska, brazil zenét hallgattak, volt náluk sör, csatlakoztunk, és megvártam életem első brazil naplementéjét. Leírhatatlan. Rió mellett van egy város, Petrópolis, mely az esőerdőbe épült, az is csodálatos hely. Színes házak egy erdő közepén.

* A brazil gasztronómiát nekem is adódott alkalmam élvezni. Neked mi volt a kedvenced?

— Brazíliában babot mindig esznek. Nemzeti ételük a feijoada, mely konkrétan egy egytálétel tele babbal. Kóstoltam a friss guaranát, a caipirinhát is, bár az annyira nem tetszett. Sok kókusz terem náluk, ezért az édességeik általában kókuszosak. Csapvíz helyett is inkább kókuszvizet isznak. Ennyiféle gyümölcsöt még soha nem láttam, mindegyiket végigkóstoltam. Az ananászt sokszor ingyen kínálják, kiállnak az idős bácsik és nénik az utcákra, és egy kis borravalóért vagdosnak neked falatkákat. Sokkal édesebb, mint az itthon kapható. Az açaínak pedig valósággal a függője lettem! Az açaíbogyók az Amazonas-dzsungelben teremnek, összepréselik, majd összekeverik őket egy kis maggal, csokival, vagy ki hogy szereti, és azt kanalazzák. Még most is összecsordul a nyál a számban, amikor az ízére gondolok.

* És szerintem gondolsz, sokat. A következő utad merre vezet?

— Nagyon szeretek videózni, fotózni, felkerestem egy utazási irodát Miskolcon, a Barakát (nem klasszikus utakat, inkább túrákat szervez), és megkérdeztem, hogy ha csinálok a cég számára reklámvideókat, cserébe utazhatok-e vele. Szeptemberben voltam Olaszországban, azt az anyagot vágom most, ez lesz a vizsga. De rábólintottak. Várom a következő utamat.

* Így kell ezt csinálni!

Még több kép!▼