— A család most éppen nagyon el van foglalva, mindenki lázban ég, rohangálunk, hogy elintézzük a formaságokat, mert a történtek végérvényesen meghatározták életünk további folyását — mondja az asszony, és nyugtalanul izeg-mozog a székén. — Egyke vagyok, talán mert a szüleim elég későn ismerkedtek meg. Egy teljesen átlagos munkáscsalád voltunk. Apám bánáti származású, az ő apja eltűnt a II. világháború idején, az anyja pedig újra férjhez ment. Született két féltestvére, és ő egy kicsit kilógott a sorból, főleg az anyja miatt, aki mindenáron meg akart felelni az új férjének. Így nem is ápoltunk szoros kapcsolatot a bánáti rokonokkal.

A szüleim önerőből építették fel a családi házat, autót vettek, anya nagyon szeretett volna egy pici hétvégi házat is, de hiába dolgoztak mindketten, nem tellett éppen mindenre. Előfordult, hogy új iskolatáskát akartam, de azt a választ kaptam, hogy fontosabb dologra kell a pénz, utána majd én leszek soron. Biztosan akkor határoztam el, hogy ha felnövök, én nem leszek szegény. Igaz, nem volt egészen világos számomra, mit kell ennek érdekében tenni, de a vágyamból még versikét is faragtam, és azzal mentem a szüleim idegeire.

Amikor középiskolába iratkoztam, akkor ébredt fel bennem először a vágy, hogy elkészítsem a családfámat. De már az első lépésnél megtorpantam, mert apám édesapját nem tudtam besorolni a helyére. Időközben ugyanis olyan hírek keltek szárnyra, hogy a háború befejezése után sokan látták Újvidéken, Szabadkán, sőt még Szegeden is. Azt nem mondtam, hogy a nagyapa — akárcsak apa — vendéglátóipari dolgozó volt, a háború idején saját éttermet működtetett, és jó vállalkozóként mindig azok pártján állt, akik éppen jól álltak a hadtéren. Ezért azzal vádolták, hogy együttműködött a megszállókkal, és háborús bűnösként körözték. A 16. év olyan időszaka az életünknek, amikor minden érdekel bennünket, amikor úgy érezzük, a világ csak ránk vár. Így éreztem én is, és a szüleim tudtával belevetettem magam az ismeretlen nagyapám felkeresésébe. A kutatás során kapcsolatba léptem a Nemzetközi Vöröskereszttel és több külföldi követséggel is. Nagyjából az érettségimig ennek a rögeszmének szenteltem minden szabad percemet, viszont csak annyi volt az eredmény, hogy Svédországból jelentkezett egy család, mely állítólag 1947-ben látta a nagyapát a belgrádi vasútállomáson.

Ha lett volna pénzünk, biztosan elmentem volna Svédországba, de sajnos nem volt rá lehetőségem, így hát ismét nagyon időszerűvé vált a gyermekkori kívánságom. Annál is inkább, mert a kutatásom három éve alatt lassan apámban is felébresztettem a reményt, hogy valahol él a nagyapa, és csak arra vár, hogy életjelt adjunk magunkról. Én befejeztem a középiskolát, férjhez mentem, szültem két gyereket, és az élet ment tovább. De valahol mélyen továbbra is élt bennem egy szikrányi remény, hogy egyszer majd gazdag leszek. Már csak azért is, mert itt egyre reménytelenebb lett az élet. Apukám anélkül halt meg, hogy megtaláltam volna az apját, de én mindig hittem benne, hogy egyszer majd fordulat áll be.

Miután a férjem vállalata tönkrement, pontosabban: tönkretették, csak egy fizetésből éltünk, és bizony rettenetesen lerongyolódtunk — minden tekintetben. Ekkor született meg a gondolat, hogy annyi középkorú és fiatal párhoz hasonlóan mi is próbáljunk szerencsét valahol a nagyvilágban. Angol nyelvterületre szerettünk volna menni, hiszen a gyerekek ezt a nyelvet már ismerték. Megindítottuk tehát az eljárást, hogy megkapjuk a magyar állampolgárságot, és sokszor mondtam anyának: „Sosem gondoltam volna, hogy ez az örömteljes esemény egyszer majd arra lesz jó, hogy elhagyjam az otthonomat.” De ezt meg kellett lépni.

Alig tettük le az esküt, amikor is anyukám az új-zélandi nagykövetségről kapott egy értesítést. El sem tudtuk képzelni, miről szólhat, de mint az csakhamar kiderült, az apai nagyapa 1956-ban oda vándorolt ki, ott vert gyökeret, de sosem nősült meg. A fiának viszont nem mert jelentkezni, mert attól félt, hogy a gyereke bajba kerülhet az ő ’56-os múltja miatt. Kilencvenéves volt, amikor meghalt, és az ottani szerveknek két évre volt szükségük, hogy a nyomunkra akadjanak. Apa után én örököltem a nagyapa ottani baromfifarmját, házát és betétkönyvét. A nyáron voltunk ott először a férjemmel, és csak azt akarom mondani, hogy teljesült a gyermekkori álmom. Ehhez viszont el kell költöznünk oda, ahol anyagi biztonságot tudunk teremteni a gyerekeinknek, ahol egy normális jövőjük lehet. Hála a nagyapának meg egy kicsit nekem is, mert sosem veszítettem el a hitemet, hogy egyszer majd teljesül a vágyam.