Husikától Másáig, a Handabasa Vilmájától Radmiláig, Ilonkáig és az Elnöknőig. Színes palettából festett hát Judit, akinek mondataiból is érződik, hogy Zentán most egy erős, összetartó csapat van, melynek tagjai büszkék egymásra.  

* Az évad színésze. Lekörözted a férfi kollégákat is, akik többen vannak. Számítottál rá?

— Nincs olyan színész, aki ne tudná elképzelni, de én őszintén szólva nem számítottam rá, mert mindannyiunknak hihetetlenül jó lehetőségei voltak az évadban. Amikor kiderült, igencsak meglepődtem, és nagyon-nagyon jólesett. Sokat dolgoztunk, minden produkcióban jó volt részt venni, szóval ajándék munkáink voltak. Érzek magamon valamiféle fejlődést is, és nemcsak színészileg, hanem például energiabeosztás, viszonyulás szempontjából és emberileg is. Tarka volt a paletta, ami a műfajokat illeti, szóval sok minden kavargott bennem, sokan gratuláltak, jólesett. Ha nekem kellett volna díjat osztanom, nyugodt szívvel adom bárkinek, mert amit a társulat produkált, az valóban emberfeletti és profi, úgyhogy nagyon büszke vagyok magunkra, erős évad áll mögöttünk.

Fotó: A szerző felvétele

* Említetted, hogy sokat fejlődtél. Ezt minek tudod be? Ennek az általad is említett sokszínűségnek, esetleg annak, hogy frissült a társulat, vagy valami másnak? Egyáltalán máshogy dolgozik a színész, ha vendégművészek is vannak az előadásban?

— Szerintem igen. Tudat alatt ott van benned, hogy ne maradj le, tartsd a tempót, s én olyan típus vagyok, aki bizonyítani akar, magának is, a kollégáknak is. De nagyon jó hangulat volt végig, a próbákon és a próbaszünetekben is, rengeteget nevettünk. Minden előadás esetében jó összetételű volt a csapat, ami sokat lendített rajtunk, és valóban mind más volt. A Hidegpróbával kezdtük, és én nem dolgoztam még Mezei Kingával ilyen kísérletező jellegű munkafolyamatot igénylő összművészeti előadáson. Husika szerepe is újfajta játékmódot kívánt tőlem. Ő egy olyan figura, akivel nem minden évadban találkozik az ember, hálás vagyok érte, mert nagyon szeretem. A Handabasa, avagy a fátyol titkai című előadásunk zenés produkció, melyet, bevallom őszintén, nagyon szeretek, és a közönség is. Szerda Árpáddal, a zeneszerzővel jó volt dolgozni. Számomra kihívás az énekes szerep, nem tartom magam egy musicalszínésznek, voltak küzdelmeim. Az egyik főszerepet kaptam, így érezhettem magam egy kicsit primadonnának is. (Nevet.) S hát nagyon jó volt dolgozni László Sándor tanár úrral. Ezután felújítottuk a Szedjetek szét című előadást (Mezei Kinga rendezése). Na itt nevettünk legtöbbet, nagyon jó volt a csapat. Ebben három egészen különböző szerepem volt, mondhatni, ziccerszerepek, imádtam, és közben borzasztó jó volt nézni, hogyan dolgoznak a többiek. Végül jött Csehov és a Sirály (Kiss Csaba rendezése), mely mindig nagy falat a színész életében. Örültem, hogy Mása szerepét kaptam, mely hivatalosan egy mellékszerep, de amikor rájöttem, hogy ez mennyire mély, jócskán fel kellett gyűrnöm a gatyaszárat. És jó volt újra zongora mögé ülni. Ez egy pozitív stresszfaktor volt, hiszen korábban zongoráztam, de egy kicsit elhanyagoltam az utóbbi időben. Mezei Szilárd dalai esetében volt mit gyakorolnom, de nagyon jó löket volt, azt érzem, most nem hagyom abba a zongorázást. Ez a szerep is jól és jókor jött. Egy szó, mint száz, minden előadásból vittem magammal haza valamit. 

* Miért nem gondolod magad musicalszínésznek?

— Lehet, ott rontottam el, hogy tinédzser koromban egyszer visszahallgattam magam, ahogy éneklek. (Nevet.) Pedig van hangom, csak gyengébb, tehát foglalkozni kell vele. Jártam is énekórákra az egyetem mellett, de valahogy nem tudtam visszaszerezni az önbizalmamat. Azóta lágyultam, tudom, hogy jó fülem van, s amikor kényelmes egy dal, akkor működik. Én nagyon szeretem az ilyen jellegű előadásokat, ezt az úgynevezett könnyű műfajt, melyet egyáltalán nem könnyű jól csinálni. Szerintem a profi énekeseknek lehet a legnagyobb önbizalmuk, s ezt elérni óriási munka. Hogy egyedül kiállj, és letarold a nézőteret. Ezért is tisztelem őket. Minden művésznél vannak pillanatok, amikor kétségbe vonja saját tehetségét, elgondolkodik azon, jó helyen van-e, és kezdek rájönni, hogy ez nem szűnik meg az évekkel. Néha jobban bízol magadban, néha kevésbé.

* Az ember a szerepei által rá tud jönni nagy igazságokra önmagával kapcsolatban?

— Biztosan. Lehet, hogy ezek csak apróságok, de nem mindennap szembesülünk velük. Vegyük példának a Csehovot: itt arra jöttem rá, hogy muszáj elmennem lelkileg a falig, nem kímélhetem magam egy pillanatra sem. A színész (legalábbis én) saját magából táplálkozik, főleg, ha egy letargikusabb állapotot kell elérnie, s érdekes, de amikor azt érzed, hogy nem kíméled magad, akkor is kíméled. Ezért én egy kicsit még gyötörtem magam a takarásban, hogy még inkább megéljem az állapotokat. S ilyenkor az ember olyan dolgokkal találkozik, amelyek ott vannak benne, amelyeket megpróbált hátrahagyni, elfeledni, de nem szívesen veszi őket elő. Egy picit feltépődnek tehát a sebek, amit ügyesen kell koordinálni.

* Azt mondod, a zongorázást egy picit hanyagoltad. Mi a helyzet a lovaglással?

— Sajnos több mint két éve nem ültem lovon, nem nagyon volt rá lehetőségem, s ezen sok minden múlik. Úgy három éve újrakezdtem a lovaglást, vissza is jöttem a gyakorlatba, de nem nagyon érek rá. Ráadásul már azt is nézem, hogy megbízható lehetőségeket vállaljak, magamat is óvom, mert azért ez a sport igénybe veszi az embert. De folyamatosan kutatom őket, nem tettem le teljesen erről. Sőt, szerintem a nyáron ellátogatok valahová, ha már végre összegyűjtöttem a felszerelést. Nagyon hiányzik, úgyhogy biztosan fogok még lovon ülni.

* Az akadémia után rögtön Zentára kerültél, akkor azt mondtad nekem, hogy a helyeden vagy, és most is ezt érzem rajtad. Volt olyan pillanat, amikor nem így éreztél?

— Volt egy-két év, amikor úgy éreztem, elszólít valamilyen magánéleti tényező, vágytam az új impulzusokra. De tudjuk, hogy van ez: a szomszéd füve mindig zöldebb. Tettem is próbálkozásokat, de már akkor éreztem, hogy ez dacból történik, mert megfeneklettem. Ez természetesen egy kicsit inkább menekvés volt részemről, és homokba dugott fej. De gyorsan jöttek az új impulzusok, melyek előrelendítettek, közben pedig arra is rájöttem, hogy önmagamtól nem tudok elmenekülni, s fontosabb számomra az, hogy legyen egy támogató és motiváló közegem. S ezt itt maximálisan megkapom. Ez nem belenyugvás, egyszerűen csak megtaláltam a helyem. Elkezdtem abból dolgozni, amim van. Sok változás is történt a színházban, a magánéletem is helyrebillent, megbékéltem önmagammal, szóval rájöttem, hogy itt nekem minden kerek, s otthon érzem magam. 

* Négynapos Kamarafeszttel zártátok az évadot. Azt tudjuk, hogy a színháznak nincs nyolcfős technikai személyzete, sok mindent ti, színészek csináltok, díszletet pakoltok, meszeltek, sminkeltek, hajat csavartok. Ezt szívesen csinálod, vagy jólesne, ha valaki megtenné helyetted, és neked csak a szereppel kellene foglalkoznod?

— Egy kicsit mindkettő. Mi már automatikusan csináljuk mindezt, ráadásul van is hozzá kedvünk. Persze ez alább tud hagyni, ha fáradtak vagyunk, vagy mentálisan kimerültek, de soha nem éreztem tehernek. Na azért azt is meg tudnám szokni, ha nem így lenne. (Nevet.) A Kamarafesztre sokan jöttek segíteni, a diák színjátszó lányok például, de Kanyó Fruzsina és mindenki más az irodáról rengeteget dolgozott. Megtörtént, hogy egy kis időre tehermentesítettek, s ezek a kis gesztusok jólestek. Szóval szerintem jó lenne bővülnie a színháznak e téren is, mert azt gondolom, hogy ezáltal még többet bele tudnánk adni a színészi munkába, s a technika sem lenne túlterhelve. Nagyon büszke vagyok magunkra, gyönyörűen végigvittük ezt az évadot is, szerintem példaértékű a Zentai Magyar Kamaraszínház csapata.

* Akkor most lehet egy kicsit hátradőlni és pihenni?

— Igen. Még csak néhány napja vagyunk szabadok, úgyhogy még fel kell dolgoznom, hogy nem kell bemenni a színházba. (Nevet.) Nemrég tartottuk az utolsó társulati gyűlést, egy kis wellnessezéssel, ebéddel, összegeztünk, meghallgattuk a terveket. Most nyaralni megyek a párommal Olaszországba, amit már nagyon várok, mert szeretek enni, imádom a tengert és az olaszokat. Szerintem félévente ki kell mozdulni a mókuskerékből, ha csak két napra is, ami az idén nem sikerült, és nagyon érzem a bőrömön. Persze jó volt dolgozni, de most már arra vágyom, hogy egy kicsit ki- és elszabaduljak, fordítsak időt magamra, mozogjak, olvassak, töltődjek, hogy szeptemberben újult erővel várjam a friss kihívásokat, szerepeket, munkát.