— Hiszem, hogy semmi sem történik véletlenül — mondja a hatvan körüli, ápolt, jól öltözött asszony. — Gondoljunk csak vissza gyermekkorunk, ifjúságunk álmodozására: valamennyien azt kívántuk, hogy jobb sorsunk, elfogadhatóbb anyagi helyzetünk legyen. Ez hatványozottan igaz az olyan családokban, mint az enyém, amelyben a szülők tanyáról kerültek a városba, vagy amelyek a város proletárrétegéhez tartoztak, és a bérházak földszinti, sokszor dohos levegőjű lakásában laktak. Az apai nagyszüleim anélkül kerültek be a nagyvárosba, hogy a nagyapának vagy a két fiának bármilyen mestersége lett volna. Ismerősük révén egy régi bérházban megkapták az udvari, kétszobás lakást azzal, hogy „házmesterek” voltak. A nagymama takarította az egyemeletes épület lépcsőházát, a pici udvart, télen hányta a havat az udvarban, az utcán a ház elől. Nagyapa — mivel még sok mindent megtanult a tanyán — javította az apró meghibásodásokat, szükség szerint meszelt is. És éjjel, ha csengettek azok a lakók, akik elfelejtették magukkal vinni a kapukulcsot, ő ment kaput nyitni. Ezért mindig kapott néhány dinárt, melyből a fiainak vett valami apróságot.

Apám öccse két évvel fiatalabb volt. Amikor nagyobbacska lettem, sokat mesélt a gyermekkoráról, főleg az emeletről. A B házban ugyanis, az emeleten tíz lakás volt, ahol főleg banktisztviselők, vámosok éltek, és számára az emelet jelképezte az életminőség olyan fokát, amelyért érdemes harcolni. Apám aranyműves szakmát tanult. Amikor megnősült, anya szülei segítettek, és nyitott egy ékszerüzletet. Azt hiszem, nagyon lassan haladt a hírnév útján, elég szerényen éltünk a jövedelméből. De apám nem akarta gyári munkahelyre cserélni a saját üzletét, mindig azt mondta, egy szem lánya van, hát addig dolgozik, amíg annak nem vesz egy emeleti lakást. Mint említettem, sokat mesélt a gyermekkoráról, színesen, érdekesen, amit nagyon szerettem. Főleg azért, mert mindaz, ami apámmal történt, nekem teljesen új volt. Én már városi gyerek voltam: a külváros csendes utcájában születtem, ahol a szüleim megvettek egy régi, vert falú házat, azt tatarozták lakhatóvá. Számomra minden, amit mesélt, egy kicsit filmszerű volt, de tudtam, hogy nem túloz. Igaz, az emelettel kapcsolatos elmélete nem volt számomra világos. Már középiskolás voltam ugyanis, és az osztálytársaim közül sokan laktak tömbépületben, az emeleten, de közülük senki sem volt „burzsuj”. Sokszor elvezetett a bérházig, ahol felnőtt, ahonnan a temetőbe kísérte a szüleit. Az egyetlen emlék, melyhez nagyon ragaszkodott, a hatalmas kovácsoltvas kapukulcs volt, melyet ereklyeként őrzött: az előszobánk falán egy jókora kampós szögre volt akasztva. Emlékszem, amikor azt mondta: Látod ezt a vasdarabot? Ennek köszönhetem az első tábla csokoládét életemben. A nagyapa a kapunyitásért kapott borravalóból vett ugyanis a fiainak először csokoládét.

Idővel az ékszerüzlet jól bejáródott, annak a jövedelméből fedezték a szüleim az egyetemi tanulmányaim költségeit. Szociális munkás vagyok, mindig szerettem az emberek között, mindig készen álltam segíteni. Igaz, apám nem volt megelégedve a választásommal. Azt mondta, az én hivatásomból egyetlen szakember sem vált tehetőssé, egy sem vett még magának emeleti lakást, hát akkor miért jártam én öt évig egyetemre. A tanulmányaim befejezése után férjhez mentem, szültem két gyereket — már felnőttek. A lányunk befejezte az egyetemet, az volt az álma, hogy kijusson Kanadába, tavaly sikerült is neki. Állást kapott a szakmájában, a tavasszal utánamegy a fiú is, akivel néhány éve együtt járnak. A fiunknak még két vizsgája van, és ő is diplomás lesz, de nem akar sehová menni. Édesanyám két évvel ezelőtt meghalt, apa egy ideig velünk volt, de aztán elhatározta, hogy visszamegy a tanyára, az öccsénél van egy üres szoba. Elfogadtuk. De a férjemmel úgy döntöttünk, hogy veszünk egy kisebb, emeleti lakást a városban — megpróbáljuk abban a bérházban, amelyet közben államosítottak. A lakás majd a lányunké lesz, amikor hazajön a családjával látogatóba. Közben meg majd apám él benne. Azt hiszem, fiatal kori álma teljesül azzal, hogy ő is felkerül az emeletre. Igaz, az épület már alig hasonlít egykori önmagára. A hatalmas kapu eltűnt, helyette egy kibetonozott járda vezet az udvarba, ahol üzletközpont létesült. Nincs szükség a kapukulcsra sem, a lépcsőház interfonra nyílik. Tudja, én amondó vagyok, hogy az álmoknak sosem késő teljesülniük. Hiszem, hogy apám is így érzi, és tudja, hogy ez az emeleti lakás mennyire szimbolikus jelentőségű, milyen őszinte köszönet mindazért, amit értünk tett.