Nemsokára közeledik a nőnap. Ez indította el párbeszédünk folyamát...
- Hogyan éli meg nőiségét? Pályafutása során volt valamikor előnye vagy hátránya abból, hogy nő?
- Nőnek születtem, és mindig természetes volt számomra, hogy az ezzel járó küldetésemet teljesítsem, kiteljesedjek mint feleség és anya. Ez állt az életemben mindig az első helyen. De mivel megadatott számomra, hogy ennél több is legyek, a hivatástudatom nem engedte meg, hogy ne álljak helyt a munkahelyemen is. Úgy vélem, ha egy nőnek a tőle elvárt társadalmi kötelezettségeken kívül vele született adottsága, tehetsége van valamihez, akkor a ,,női'' feladatok teljesítésén túl időt kell találnia arra is, amit tud és szeret csinálni. Nálam ilyen volt az iskolában kicsiszolt képzőművészeti kifejezési forma. Soha nem helyeztem előtérbe, de nem is tartottam hátrányosnak azt, hogy nő vagyok. Nálam ez olyan természetes volt, mint az, hogy esik az eső, fúj a szél, vagy süt a nap. Élni kell, dolgozni, elvégezni a feladatokat, amiket ránk mér a sors.
- 1969 óta van a pályán. Voltak hullámhegyei és -völgyei? Volt olyan lelki válságban, hogy azt mondja: nem csinálom tovább?
- Én akkor kerültem a pályára, amikor elindultam az elemi után az iparművészeti középiskolába, ahol azokat a tantárgyakat tanulhattam, amelyeket szerettem: rajz, festészet, szobrászat, majd a kerámia szak és az agyag megmunkálásának a teljes megismerése. Olyan szerencsés helyzetben voltam (mert szerencse is kell az életben), hogy Dévics Imre meghívott, legyek a kishegyesi művésztelep háziasszonya. Napközben foglalkoztam a vendégekkel, a művészekkel, a látogatókkal, s amikor már se kávéfőzés, se egyéb feladat nem volt, én is az agyaghoz nyúlhattam. Az ott készült munkáim először csak elismerésben részesültek (1962), a második évben már kiállíthattam őket, 1964-ben pedig már a katalógusba is bekerült a nevem. 1968-ban volt Topolyán az első önálló tárlatom. 1969-ben a Vajdasági Iparművészeti Egyesület (UPIDIV) rendes tagjává választott. Folyamatosan dolgozom, s ha az ember dolgozik, nincs ideje felesleges, mellékes dolgokkal foglalkozni. Olyan ez, mint amikor a folyó megállás nélkül folyik, áramlik. Amíg alkotok, soha nem gondolok arra, hogy tetszeni fog-e valakinek az, ami elkészül a kezem alatt. Lépcsőfokonként haladtam előre, mindig a saját utamat járva. Nem volt ez az út látványos, de amikor már a képzőművészeti eszköztáram elég gazdaggá vált, és gondolataimat olyan pontosan ki tudtam fejezni, hogy mások is megértsék, nem maradtak el az elismerések sem. A visszajelzésekből merítettem további erőt és hitet a munkámhoz. Nem szoktam abbahagyni, feladni a munkát. Pihenek, ha kell, s utána keresem tovább a legjobb, legmegfelelőbb megoldást a felmerülő problémára.
- Mit jelent Önnek a földdel, az agyaggal való érintkezés?
- A 80-as években sokat betegeskedtem. Ugyanakkor édesanyám is küzdött a saját bajával, két nagynéném meghalt, és kedves sógornőm is elment tőlünk igen fiatalon. Egy marék agyagot tartogatva és formálgatva a kezemben jutott eszembe a gondolat: ebben minden benne van, a kezdet és a vég, az egész élet. Az anya is ilyen. Földanya = anyaföld. E gondolatok hatására készült el az Anya és Rög sorozatom. A kerámia hosszú technológiai folyamat és fizikailag fáradságos, ezért pihenésképpen rajzokat, pasztelleket és kollázsokat készítek. Ezek ugyan önmagukban is kiállíthatók, de alkalomadtán, mint egy raktárból előhúzva, megvalósítom őket kerámiában.
- Tanárként dolgozott sokáig. Ez a hivatás milyen pluszt adott az életének?
- Nem tanárnak készültem. Az elképzelésem az volt, hogy kerámiatervező művész leszek, de a környéken gyár nem lévén, ahol tervezőként dolgozhattam volna, iskola meg volt, ahol átadhattam tudásomat, hát így lettem tanárnő. Először nehezen ment a tanítás, néha úgy éreztem, könnyebb lenne 25-30 rajzot elkészíteni, mint annyi gyerekkel megértetni magamat. Volt még egy problémám: az elemit magyar tannyelven végeztem el, a közép- és főiskolát pedig szerb nyelven. Mikor elkezdtem használni a szerb szaknyelvet magyarra lefordítva, többször rajtakaptam magam, hogy már majdnem szerbül beszélek, a gyerekek meg semmit nem értenek. Idő kellett, míg a magyar szakszótáram elfogadhatóvá vált. Közben osztályfőnök is lettem, és egyszer csak nagyon kedvessé váltak az őszintén kitárulkozó gyermeklelkek. Most a nyári bácsfeketehegyi kerámiaműhely nyújt ismét lehetőséget a gyerekekkel való találkozásra. Örömmel foglalkozom az öt unokámmal is, akik szívesen gyurmáznak, rajzolnak és festenek. Mindegyiküknek van kiégetett és megőrzött munkája. Bízom benne, hogy a most féléves hatodik unokám is kedvelni fogja az agyagot.
- Legemlékezetesebb kiállításai, utazásai, felkérései?
- 1991 őszén egy maintali (Németország) galériatulajdonostól kaptam meghívást önálló tárlatra. Nagy volt a kihívás. Új anyagot készítettem, mégpedig az akkor aktuális témával: Menni vagy maradni - de mindenképpen megmaradni. Sok-sok ember latolgatta akkoriban ezt a kérdést. Akik elmentek és akik maradtak, mind a családjukat, gyermekeiket, otthonukat féltették. E néhány szó körül alakult ki a kiállítás anyaga, mely megértésre talált és elismerést hozott nekem a hazai, de főleg a németországi sajtóban. 2000-ben egy újabb megtisztelő felkérést kaptam - önálló kiállítással képviseljem a vajdasági kerámiaművészetet Hannoverben, a világkiállításon a magyar pavilon vendégeként. Megfelelő téma után kutatva a kereszténység jubileumára esett a választásom. Ekkor születtek meg a nagy formátumú, Legendák őrzői című sorozatom darabjai. Közben a makói művésztelepen is ilyen témákat boncolgattunk, így egyes darabok két változatban is léteznek, egy idehaza, a másik a makói gyűjteményben, mint pl. a Tűzimádók Boldogasszonya, a Tűzhalom, a Hét vezér (erre ott díjat is kaptam). Jelentős számomra az 1990-es nőnapi, eladással egybekötött dubrovniki kiállítás is, ahol 25 anya-gyermek figurát mutattam be a szabadkai Standard áruház felkérésére. Szeptemberig az utolsó darabig elkelt minden, és jól jött a pénz, mert fiunk akkor indult Újvidéken az egyetemre.
- Legkedvesebb témái?
- Témáim élményekre épülnek, de közrejátszik egy-egy meghívás, felkérés is. Törekszem alkotásaim tematikai egységességére. Így született meg a Keresztút (kerámia, pasztell, kollázs) vagy a Bartók Cantata profana műve alapján készült ciklus (kollázs, kerámia kollázs, térplasztika). A legutóbbi sorozatom, a vajdasági népi imádságok, Silling István gyűjtése nyomán született meg. Műveim tematikailag, színben és anyagban is úgy kötődnek egymáshoz, mint amikor horgol az ember: egy és ugyanazt a szálat húzza, hurkolja, az új szemet a régihez köti, hogy egy egészet képezzen. Néha a szálak között, mint egy szép színfolt, megjelenik egy-egy elismerés, díj...
- Hogyan érintette a Magyar Életfa Díj - amely, úgymond, visszatért alkotójához?
- A Magyar Életfa Díjat a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség felkérésére készítettem. Nagyon gyorsan eljutottam gondolataimban a fához mint szimbólumhoz. Ez tíz évvel ezelőtt történt. Ezen jubileum alkalmából egy Életfa visszakerült hozzám. Először furcsának tartottam, de elmagyarázták, hogy kerámiám csak műalkotás, és csak az odaítélés után válik díjjá. A díjátadó ünnepség, a munkásságom bemutatása nagyon felemelő volt. Nincs olyan ember, aki ne örülne a munkájáért kapott elismerésnek.