Mindkét dráma egy falusi, kisvárosi környezetben játszódik, a periférián élő karakterek kerülnek górcső alá, s mindkét szerző szinte már-már szociográfiai érdeklődéssel közelít a falu és a falusiak felé, több-kevesebb humorral fűszerezve írását. A másik érdekesség, hogy az idén mind a négy alkotó (a két szerző és az előadásokat rendező két művész, Kucsov Borisz, valamint Némedi Emese) is gyakorló színházcsinálók. Hiszen bár felolvasószínházról van szó, azért még a rendezőknek is van vele dolguk.  

Oláh Tamás elsőként László Juditot, az Újvidéki Színház színművésznőjét faggatta arról, hogy mennyire ír másként egy színész.

— Biztosan közrejátszik, hogy színész is vagyok, rengeteg didaszkália szerepel a szövegemben, megszabom, milyen napszakban játszódnak az események, mik a kellékek, elképzelem, hogyan lehetne előadni, s a szöveget is sokszor úgy nézem, hogy mennyire fordulna ki a színész szájából. Szóval igen, abba is belegondolok, hogy milyen lenne eljátszani azt, amit írok. Az írónak azonban onnantól kezdve nincs szerepe, hogy megírta a drámát. Pedig én biztos nagyon hepciás lettem volna, és beleszólok.

A szót Némedi Emese, a szöveg rendezője vette át.

— Nekem az osztályfőnököm, Kárpáti Péter azt mondta, hogy miután megírtam egy szöveget, „haljak meg”, mert az író az halott, s csak utána rendezzem. Teljen el egy kis idő. Amikor saját szöveget csinálok, abban azt szeretem, hogy senkit nem kell megkérdeznem, hogy ki lehet-e valamit húzni belőle, bátran húzom, ha nincs ott helye. Régen dolgoztam már más szövegével, és most érdekes módon illendően viszonyultam a szöveghez, csak keveset húztam belőle.

Oláh Tamás ezután arról faggatta Juditot, hogy hogyan talált rá a témára s a figurákra. Judit elmondta, mindig is foglalkoztatta a maradni akarás tematikája, s ebben nagy szerepe van a Tanyaszínháznak is, ahol a falvakat járva megismerik az ottani létet és a mindennapok harcait.

— Amikor régen azt mondtam, írni kellene valami hasonlót, azon gondolkodtam, hogy mi lehet az a hely, ahol többféle ember találkozik. Sok ilyen hely van, az orvosi rendelőtől a buszállomásig, ez utóbbi maradt. Az évszakok is végig ott voltak a fejemben, hogy egyszer tél van, egyszer nyár, és közben a szereplőimnek zajlik az élete.

Némedi Emese sokáig gondolkodott, hogy ki legyen a központi figura. Gyuri, a hajléktalan volt a befutó, végül a trafikosnő mellett döntött, aki külső, kvázi objektív szemmel figyeli a történéseket, és ha kell, beleavatkozik. Ő lett a mesélő.  

Oláh Tamás kiemelete, hogy mindkét szövegben izgalmas az a tényező, hogy a szenior életkorú szereplők sokkal gondtalanabbnak, szabadabbnak, játékosabbnak tűnnek, mint a fiatalok, ezt a témát is jól körüljárták.

László Judit szerint a mai fiatalok könnyebben feladnak dolgokat, az idősebbek pedig a koruknak köszönhetően észreveszik és értékelik az apró részleteket, az élet szépségeit. Ez lehet a modern világ hozománya, hogy a fiatalok reménytelennek látják a jövőt, és külföldre mennek szerencsét próbálni.  

Rókus Zoltán szerint a mai fiatalok akkora nyomás alatt élnek, hogy folyamatosan van bennük egy görcs. Az idősebbekben ez nincs, ők tudják, mi a fontos számukra, mi az, ami számít.

László Judit szövegében az igazán sorsfordító események nem a dramatikus időben történnek, csak következményeket látunk, drámai összeütközések nincsenek.

— Nem vagyok benne biztos, hogy ez szándékos volt. Arra gondoltam, hogy erősebb lehet eljátszani valamit úgy, hogy csak beszélünk róla, de nem mutatjuk meg. Például, hogy valakit ver a férje — mondta Judit.  

Némedi Emese számára izgalmas felismerés volt, hogy a dráma szereplői szeretnének változtatni, de mégsem tesznek semmit ennek érdekében, az állapotuk konstans, minden marad úgy, ahogy volt, inkább nyelnek. Szíve szerint jobban kibontotta volna a két idősebb női szereplő vonalát.  

Oláh Tamás arra mutatott rá, hogy a hajléktalan Gyuri és Lajos bácsi közti szálat szívesen nézte volna még tovább, kíváncsi volt kettejük történetére, szerinte ezt jobban ki lehetett volna bontani. 

— Az én elképzelésemben Gyuri, a hajléktalan művész a kulcs mindenki sorsára. Ha ő elmegy, megteremt egy reményt, hogy van kiút és lehetőség a többiek számára. Ha ő képes új életet kezdeni, akkor talán a többiek számára sem késő. De ő mégsem megy el, és arra sem képes, hogy ledöfje az erőszaktevőt, ami egy másik feloldás lenne, inkább magával végez. És talán ez az, ami visszahúz mindenkit a mocsárba. Nincs megoldás, senki nem lépi meg azt a lépést, amely mindenkit továbblendítene — elemezte szövegét László Judit.  

Judit szövege bár nem nevesíti a helyszínt, mégis biztosak vagyunk benne, hogy egy vajdasági kis faluról van szó, hiszen a rajta keresztülhaladó buszok némelyike Újvidékre utazik. Rókus Zoltán szövege azonban teljes bizonytalanságban hagy bennünket, nem konkretizálja, pontosan hol is játszódik a cselekmény.

Zolinak ez a második nyertes pályaműve. Az első a Tyúklétra volt, mely egy kisvárosban játszódik.

— Én kipróbáltam magam egy műfajban, mely a falusi komédia, és annak idején, ott a kerekasztal-beszélgetésen felmerültek problematikák, melyeken utána sokat gondolkoztam, és végül úgy döntöttem, írok még egy hasonlót, ahol megpróbálom ezeket a hibákat kiküszöbölni, próbára teszem magam. A túl kaotikus szöveget megpróbáltam egyszerűsíteni — mondta Rókus Zoltán, akinek a mondatára azonnal rákapcsolódott László Sándor a közönség soraiból, jelezve, hogy ez valóban így van, s örül, ha ezen próbál dolgozni.

Kucsov Borisz, a rendező szerint ilyenkor az a fő kérdés, hogy a nyertes pályaművekből illendő-e húzni, s szerinte ez megtehető, ha az az előadást szolgálja. Általános probléma, hogy a szerzők sokszor beleszeretnek egy-egy mondatba, melynek nem is ott a helye.

— Megkérdeztem Zolit, hogy húzhatom-e a szövegét, s ő azt mondta, egész nyugodtan. Persze ez elindíthat egy egész lavinát is, hiszen egy húzás magával von egy másik jelenetet is. Azt éreztem, miután elolvastuk, hogy elindul egy történet, megszületik a konfliktus, de aztán jönnek a nosztalgikus részek, melyek megakasztják a cselekményt — vélekedett Kucsov Borisz.

Tamás arra is rákérdezett, hogy melyik történetszál volt a kiindulópont Rókus szövegében, hiszen rengeteg szereplő és viszony felbukkan.

— Alapjában a két öreg vonala volt a kiindulópont. A szomszéd és a szomszédasszony karaktere, valamint egy nyikorgó kerítés. Ezt kellett megbolygatnom, és mi más lehetne zavaróbb tényező, mint két városi fiatal érkezése a faluba — mondta Judit.  

A csipke mellett a muskátlizenék domináltak még Kucsov Borisz rendezésében. Abban mindenki egyetértett, hogy a muskátli része a falusi létnek, egy olyan zenei irányzat ez, amely a miénk, amelyre jó bulizni, és sírni is, ezért választotta ezt Borisz.

A dráma befejezéséről is beszéltek, hogy mi lehet a történet vége a rendező és a szerző olvasatában, hiszen az eredeti szöveghez képest változtattak, jócskán egyszerűsítettek rajta.

Dilemma merült fel az előadás végével kapcsolatban, mely vitába többen is bekapcsolódtak, s azt elemezték, mi is lehet igazából az a drámai pont, amely logikusan következik a történetből, és hol lehetnek buktatói a szövegnek. Két hirtelen megszakított jelenetről is szó esett, melynél elmaradt a kifejtés. A szerző ezt azzal magyarázta, hogy szeret olyan jeleneteket beleírni a szövegbe, amelyek egy picit kísérletezőek, és nem a klisé kategóriájába tartoznak, hanem inkább hirtelen üzenetként működnek a rendszerben.

A közönség soraiból is többen hozzászóltak a vitafórum során, véleményezve a szövegeket, dramaturgiát, nyelvezetet, de végül senki fejéhez nem vágtak tányért, jó hangulatú vita kerekedett, magyarázatokkal és építő jellegű gondolatokkal fűszerezve. Számunkra is izgalmas volt belegondolni sorokba, üzenetekbe, és ízeire szedni a két nyertes szöveget. Végül is ez kell hogy legyen a célja a felolvasószínháznak. Új drámák és gondolkodni tudó, illetve akaró közönség.