Ez a gondolat, úgy hiszem, mindenkit foglalkoztat. Mindenkinek van róla véleménye. Én például nem vagyok hajlandó félni, már csak azért sem, mert képtelen lennék egy olyan világban élni, ahol félnem kell.
Pedig riogatnak nap mint nap. A tévé, a rádió, a sajtó, és barátaim mindent megtesznek, hogy - úgymond - ráébresszenek a való világra, amely állítólag körülvesz.
Elismerem, volna okom rettegésben élni, ha belemélyednék a globális fölmelegedés következményeinek taglalásába. De nem mélyedek bele. Ez, kérem, ,,nem az én asztalom'. Ez a tudósok dolga, s majd akkor foglalkozom vele, ha a veszély valóságossá válik. Akkor majd megteszek mindent, mint mindannyian, amit tehetek, de nem próbálom ma megoldani a holnap problémáit. Mint mondtam, ez a tudósok dolga volna, nem az enyém, mert attól, hogy én rettegésben élek, még nem szűnik meg egy nukleáris erőmű sem, és nem csitulnak a természeti katasztrófák, csak a saját és környezetem életét tenném pokollá aggodalmaskodásommal, sopánkodásommal. (Egy könyv került nemrég kezembe, a hinduisták tanmeséivel, abban olvastam, hogy csillagrendszerünk végtelen, örökös vándorlása során most lépett a legsötétebb, legvészesebb zónába. Ezáltal bolygónk lakóinak életkörülményei megváltoznak, s nekünk ehhez kell majd alkalmazkodnunk, ebbe kell beletörődnünk, mivel a kozmikus erőkkel nem hadakozhatunk...)
Nem is ezektől az általános nagy veszélyektől való félelem foglalkoztat engem. Sokkal jobban idegesít az a felismerés, hogy az ember kezd nem emberré válni. Mert ha mindenfelől azt sulykolják belém, hogy senkiben se bízzak, senkinek se higgyek, ezzel azt akarják velem elhitetni, hogy az emberiség elvesztette emberi méltóságát. Ember emberhez nem megértéssel, szeretettel fordul, hanem gyanakvással. Nem szó szerint értelmezi embertársa szavait, hanem azon töpreng: most mit akart ezzel mondani. Mindenkiről minden rosszat hajlandók vagyunk elhinni. S ha igaz, hogy mindenki magából indult ki, nagyon rossz következtetésre jutunk.
A bizalmatlanság minden ,,emberit' elsöprő ragálya járja be századunkat. Ennek a ragálynak még azok is áldozatául esnek, akiknek a fülében még ismerősen csengenek a ,,szavahihetőség', ,,őszinteség', ,,emberhez méltó magatartás', ,,becsület' szavak.
A betegség kezdő tüneteit a következő felszólítások és megállapítások idézik elő: ,,Vigyázzatok, ne hagyjátok magatokat becsapni, átejteni! Senkibe se bízzatok, mert mindenki lop, csal, hazudik...!'
A betegség mindenkit megkörnyékez. De lehet ellene védekezni. A megrögzött ellenállók még ezt az elcsépelt mondatot sem röstellik hangoztatni: ,,Inkább én csalódjak tízben, mint egy énbennem!' De vannak, akik eltúlozzák a védekezést, mint jómagam is, és a ló másik oldalán találják magukat, amikor tüntetve nem zárom be a szobám ajtaját, amikor leugrom a szomszéd önkiszolgálóba, vagy szélesre nyitott ajtó mellett sziesztázok.
Hogy helyesen cselekszem-e vagy sem, azt - mint minden szabályt - a kivétlek erősítik meg. Igen, velem is megtörtént már... volt már dolgom ,,besurranó tolvaj'-jal is, de mint már mondtam, inkább én csalódjak tízben... (Arra most szándékosan nem térek ki, hogy mi viszi rá az embert arra, hogy ,,besurranóvá' váljon - az enyém egy darab kenyeret, egy margarint és pár szem gyümölcsöt emelt el -; mi vagy ki kényszerít gyerekeket arra, hogy arcukon ártatlan mosollyal kiemeljék gyanútlan öregasszonyok szatyrából a pénztárcát. Ez egy másik téma, amiről köteteket lehetne írni...)
De maradjunk a félelemnél. Én nem hagyom, hogy az örök gyanakvók elkeserítsék életemet. Mert élni szép, élni jó, de csak akkor, ha emberek tudunk maradni, és a másikban is az embert látjuk. Ha nem engedjük, hogy mi is a ragály áldozatául essünk. Remélem, hogy engem elkerül, de figyelem a tüneteket. Kissé aggaszt, hogy a napokban azon kaptam rajta magamat, hogy bezártam szobám ajtaját, amikor átmentem bevásárolni az önkiszolgálóba.