A múlt század végén a világban uralkodó pozitív gazdasági légkör alaptalanul felbátorította az embereket. Az USA-ban tömegesen hitelfelvételből finanszírozták a lakásvásárlást és egyéb beruházásokat, de még a napi fogyasztást is. Miközben azonban a vásárlóerő arányaiban csökkent, a növekvő tőkejövedelmek egyre nagyobb része kikerült a gazdasági körforgásból. Mindez egy ideig működött, sokan nem hitték, hogy lesz majd böjtje is. A spekulatív tőke spekulatív ügyletek által próbálta megsokszorozni önmagát. Az ingatlanárak folyamatos emelkedése pedig arra buzdította az embereket, hogy akár magas kamatozású hitelekből is vegyenek ingatlant. A kamatok ugyanis busásan megtérültek a lakások árának növekedésével. Legalábbis egy ideig ez így volt. Amikor aztán egyre több alacsonyabb törlesztési képességű hitelfelhasználó lépett be a folyamatba, a történetnek törvényszerűen fenntarthatatlanná kellett válnia. Az ilyen rendszerben kódolva volt, hogy válságba, egyéni és bankcsődökbe torkollik.

Az is jól mutatja a legutóbbi válság alaptermészetét, hogy nem a feltörekvő gazdaságokban kezdett összeomlani a kártyavár, hanem az USA-ban, a világ legfejlettebb piacán. Azt is érdekes megjegyezni, hogy abban az időben nemcsak az egyszerű polgárok, de jeles gazdasági szakemberek és politikusok is azt mondták — és hitték is nyilván, ha már mondták —, hogy bennünket nem érint, ez csupán valamiféle elszigetelt, amerikai válság. Pedig megtanulhattuk volna, hogy ami ott történik, az előbb-utóbb ide is begyűrűzik. A jó is, és a rossz is, de a rossz mindenképp.

Egy másik tanulsága az lehet a válságnak, hogy az adórendszert is újra kellene gondolni. A globalizáció hatásai kezdetben csak az árupiacokon mutatkoztak meg. Később azonban nagyon gyorsan a tőkepiac is globálissá vált. Ma pedig már a munkaerőpiac gyors ütemben történő globalizációja folyik a szemünk előtt. Az egyes országok adórendszereit ennek tükrében kellene megfelelő módon átalakítani. A fogyasztás és a munka megadóztatása közül mindenképp az előbbire kell nagyobb terheket kiróni. Ezt nyilván nem is kell külön megmagyarázni. Arra viszont ügyelni kell, hogy ez a legszegényebb rétegeket ne érintse.

Emellett itthon megfelelő válaszokat kell találni a munkaerőpiaci kihívásokra is. Az oktatás és a képzési rendszer színvonalának növelésével talán legalább részben kezelhetővé válnak a munkaerőpiacon már most is jól látható szűk keresztmetszetek. A nagy dilemma pedig: hogyan itt tartani a képzett munkaerőt, miközben az itthoni bérek még sokáig nem érik el a fejlett nyugati országok szintjét? De ha valóban folyamatosan nőnek a reálbérek, akkor az már enyhítheti a bizonyos szektorokban tapasztalható krónikus munkaerőhiányt.

Fotó: Pixabay