Az egyházaskéri helyi közösség épülete

Tempósan araszolunk a község öreg autójával Nagykikinda felé a ködös, nyirkos, se eleje, se vége országúton. Útitársam és egyben ennek az agyonhajszolt öreg csotrogánynak az alkalmi sofőrje, Kószó Róbert barátom egyházaskéri lakos, diplomás agrármérnök, Csóka község fő ellenőre, akit a sors vagy a röghözragadtság ottfelejtett ebben a mindentől, talán még a teremtő Jóisten jó szándékától is igen messze esőnek tűnő faluban. Emberpróbáló vidék ez. Aki itt, ebben a ,,perces” földben tanulta meg a földdel való munka csínját-bínját, az köztudomásúan megállja helyét bárhol a világban. Hogy miért ,,perces földek ezek? Azért, mert öt perce még nem, de öt perc múlva már nem lehet megmunkálni őket. Kutya egy talaj ez, de erről majd máskor.
A Bánságot átszelő autóút ügyét megyünk rendezni a nagykikindai körzet irodájába, mert esélyt jelentene ez a nehezen elkészülő út ennek az igencsak elszegényedett és elárvult észak-bánáti résznek, és ezen belül Egyházaskérnek is. Ha megépül az út, tudjuk ezt mindketten, akkor van egy szikrányi remény, hogy Egyházaskér, Majdány, Rábé, Feketetó és Kanizsamonostor is átvészelje a fehér pestist, amibe talán az akarata nélkül zuhant bele az említett helységek lakossága, vagy csak a reménytelenség által kiváltott ösztönös védekezése az ottfelejtett embereknek. Sem az egyik, sem a másik nem vezet jóra.
- Az elmúlt néhány hónapban huszonöt fiatal hagyta el a falut - mormolja Róbert, csak úgy magának -, jövőre már csak három osztály lesz egy tanítóval, pár év múlva talán az sem. Kanizsamonostor sorsára jut ez a mást, jobbat érdemlő falu, amely messze földön híres volt a fokhagymatermesztéséről.
- Jó lenne olyan rendezvényt tartani, amely felhívja a figyelmet erre az értékes fűszer- és gyógynövényre - gondolkodik hangosan az útitársam.
- Talán meg kellene szervezni az egyházaskéri disznótoros- és böllérvetélkedőt - igyekszem szaporítani a szót.
- Ahhoz is támogatást kell kieszközölni, talán a tartomány tudna majd segíteni. Amennyiben nem jön az út, még elmondani is fájdalmas, hogy mi fog történni az elkövetkező húsz évben.
- Te vagy a falu alelnöke? - teszem fel a nem túl érdekes kérdést.
Kényszerpálya, sárbirkózás. Kettészakadt a falu a pártoskodásban. Ismerős a dolog, valahogy így van ez nagyban is. A turáni átok, gondolom magamban, de nem merem kimondani, mert akkor az elmúlt ezer évből sok dolgot újra kellene gondolni. Vagy egyszerűen félretéve a saját sérelmeinket, össze kellene végre fognunk itt a - a sajnos már ki lehet mondani - veszendő végeken.
- Tavaly faluházat vettünk, könyvtárat és múzeumot rendeztünk be, száz személyt ellátni tudó művelődési házat akarunk létrehozni, hogy együtt lehessen a falu, csak pénz kellene, sok pénz.
Elgyengül a falu. A birtokot idegenek bitorolják, szövetkezet híján a gazdák, akik még megmaradtak, csak kapkodják a fejüket. Menteni kell a menthetőt, csak már nem is tudja az ember, hogy miként. Jó lenne egy irányba húzni a szekeret az amúgy is száz kátyútól tarkított egyházaskéri utcán, különben mindnyájan elveszünk - sóhajtja bele a ködös bánsági délelőttbe Kószó Róbert, ahogy bekanyarodunk Nagykikindára.