Szeretem, ha leülepedik, és szeretem egy picit megrágni, elgondolkodni rajta, de most a Szabadkai Városi Múzeumban megszervezett háromnapos, dokumentumfilmes minifesztivál első estéje után le kellett ülnöm a gép elé írni néhány sort. Mert volt a három film között egy nagyon meghatározó, elgondolkodtató, megható. Ez Zoran Tairović Papírélet című alkotása.

Roma család. Apa, anya, gyerekek és egy ló. Egy sánta ló. Sár, betonozatlan utak, szeméttelep. Nem tudjuk, melyik városban járunk, nem is lényeges. Az apa és a legidősebb fiú (sokszor iskola helyett vagy előtt) papírt, műanyagot és alumíniumot gyűjtögetnek nap mint nap, kificamodott bokájú lovuk segítségével, hogy előteremtsék a családnak azt a bizonyos mindennapi betevőt. Egyébként valóban nem számít, melyik városban, faluban élnek, hiába derül ki a film leírásából, hogy Niš mellett járunk, lehetnének a szomszédunkban is, lehetnének bárhol. A házban nincs áram, gyertyák égnek a vacsora mellett. A rendező nagyon jó érzékkel nyúlt hozzá a témához. Nem is téma ez, sokkal inkább társadalmi probléma. A kemény, realisztikus elemek mellett voltak benne megírt részek, melyeket a filmben szereplők narráltak.

Persze mind tudjuk, hogy vannak emberek, akik máról holnapra élnek, s azt is tudjuk, hogy a világ nagy része mélyszegénységben tengődik, mégis… Ahogy felkapcsolták a villanyokat a múzeum emeletén kialakított kis „moziteremben”, csak egy rövid csend után kezdtek el beszélgetni az emberek. Nem maradtam ott koccintani, hiszen az valahogy olyan visszás lett volna. Az lett volna, amit mi mind csinálunk, egy legyintés, hogy hát, igen, szegények mindig is voltak, mindig is lesznek, és még talán egy könnycseppet is ejtenénk sorsuk felett, de csak a legyintés maradna, hogy: hát mit lehet tenni? Végül is nem a mi problémánk ez az egész. Nem tudjuk őket megmenteni. S ebben valahol van egy kis igazság. Már csak azért is jó volt ez a film, mert rávilágított egy picit arra, hogy emberek vagyunk. És ha csak fél órára is, de mi, akik ott ültünk, egy picit átéreztük a filmben szereplők helyzetét. Az alkotás utolsó mondatai pedig, melyek a családfő szájából hangzottak el, csak erősítik a fent leírtakat. Tompítva így hangzik: „Minden menjen a bús büdös fenébe! Megőrült ez a világ. Már nem tudja, merre tart.”

Hát ilyen erős volt a kezdése a Mi és a többiek címet viselő minifesztiválnak, ahol a XVIII. Nemzetközi Néprajzi Filmfesztiválról válogatott filmeket vetítettek.

„Minden társadalom általános képzeteket alkot önmagáról és másokról, rólunk és róluk, a barátokról és az ellenségekről. Ezekben a másokról alkotott véleményekben az igazság szikráján kívül a tudatlanságból fakadó előítéletekből és a türelmetlenségből van a legtöbb. Rendszerint kétféle sztereotípia létezik: a magunkról alkotott, mely általában pozitív, és a másokról, mely leginkább negatív. A sztereotípiák befolyásolják a valóságszemléletünket, és gyakran meghatározzák a mindennapi cselekedeteinket” — áll az esemény beharangozójában.

Az első este további két filmet láthattunk, a Bánáti testvérek című szerb alkotást Radovan Đelić rendezésében. A II. világháború után Jugoszlávia elmaradott részeiből a Bánátba is betelepített kolonistákról szól, akik nem igazán illeszkedtek be a közösség életébe. Hozták saját nyelvüket, szokásaikat, hagyományaikat, s idővel a gyűlölet is csak nőtt egymás között. Az intolerancia a háború utáni első években volt a legerősebb. Persze azóta inkább csak történetek maradtak fenn erről a korszakról, hiszen vegyes házasságok természetesen létrejöttek, így mára eltűntek ezek a különbségek.

A második film Lengyel Balázs A répa című, szöveg nélküli rövidfilmje volt. Egy családról szól, mely a Csernobil közelében található földjén egy óriásrépát talál. De nemcsak ők figyelnek fel rá, hanem az ottani nukleáris reaktorban dolgozó kutatók is. S aztán, mondhatni, elszabadul a pokol. Modern népmeseként is értelmezhetjük a filmet, a vége persze itt is egyfajta happy end, bár ha a három hullára gondolunk, korántsem lehetne annak nevezni. Mindenesetre a répa és a család megmenekül. S ez a lényeg, nem?

A második este filmjeinek sorát egy horvát alkotás, a Csak megérkezzen a húsvét indította, melyet Davor Borić rendezett. Egy kis, horvát faluban járunk Orasje mellett, ahol a lakosság száma igencsak megtizedelődött, a fiatalok külföldre utaztak, csak ünnepekre térnek haza szüleikhez, nagyszüleikhez. Itt él Marta, egy háromgyerekes özvegyasszony, aki nagyon szeret énekelni, soha nem hagy ki egy misét sem, ápolja a régi szokásokat és hagyományokat, jóban van a szomszédjaival, s éppen húsvétra készül. Ezeket a napokat követhetjük tehát végig, a tojásfestést, a szentmisét, mely megtelik a külföldről hazatérő falubeliekkel, ki népviseletben, ki magas sarkúban ropja a táncot.

Ezt a filmet az Így élünk mi keleten című szerb alkotás követte, melynek rendezője Katarina Mutić, aki a Homolje-hegységhez és -régióhoz kalauzol bennünket. Itt él egy család, a nagymama, Desanka amolyan jósnő, varázslónő hírében áll, alig lehet nála időpontot foglalni, „pácienseinek” elmondja, mit kellene tenniük, vagy éppen megállapítja, hogy őket bizony elhagyta a szerencse, s nem is fog visszatérni... hacsaaak... vissza nem jönnek még néhány szeánszra. Megmosolyogtató az emberek hiszékenysége s Desanka kemény ítélete, melyet a fejükre ró.

A háromnapos minifilmfesztivál utolsó napján még két művet vetítettek, ezek közül az egyiket már korábban volt alkalmam látni, Tót Barnabás Újratervezés című rövidfilmje egy idős házaspárról szól, Pogány Judittal és Kovács Zsolttal a főszerepben. Közös autózásaikat nézzük végig, ahol a férfi hajt, a nő pedig dirigál, véleményez, vitázik, irányít, szól, ha sárga a lámpa, véleményezi az utcán az embereket, tehát folyamatosan beszél. Ez pedig láthatóan idegesíti a volánnál ülő férjét. Azzal „fenyegeti” feleségét, hogy egyszer felveszi, ahogy okoskodik, hogy ő is észrevegye, mennyire idegesítő. Ez meg is történik. A sok bosszúságon túl azért persze érezhető a gondoskodás, az odafigyelés is, azt is megbeszélik, milyen szép koncertet hallgattak a rádióban az este. Szeretik egymást. Lassan kiderül az idős hölgyről, hogy beteg, férjének pedig egy GPS-t ajándékoz születésnapjára. A nőt már nem látjuk, a kórházba költözött, a férj nem bírja hallgatni a GPS-be táplált női hangot, így átprogramozza a felesége felvett hangjára. Megható történet.

Az utolsó filmet, a szerb Željko Mirković Tesla népe című alkotását nem sikerült megnéznem, csak otthon. Egy időutazás múlt és jelen között, attól a pillanattól indítva, amikor az első szerb sok-sok évvel ezelőtt amerikai földre lépett. Olyan sikeres szerbeket követünk, mint Nikola Tesla, Mihajlo Pupin, a háromszoros Pulitzer-díjas Walt Bogdanich, Gordana Vunjak-Novaković, aki a New York-i székhelyű tudományos akadémia egyetlen női tagja, megismerjük az Apollo programot alkotó szerb mérnököket, a legendás Oscar-díjasokat, Carl Maldent, Steve Tesichet, Peter Bogdanovichot és másokat.

Tartalmas múzeumi esték vannak mögöttem, jó volt olyan filmeket látni, amelyek az itteni etnikumokra, a velünk vagy mellettünk élő nemzetiségekre összpontosítanak, tehát rólunk (is) szólnak. Emberi volt mind, legyen szó klasszikus dokumentum-, néprajzi vagy olyan rövidfilmről, amely a fikció eszközeivel operálva mutat be egy mindennapi élethelyzetet. Rólunk, nekünk, mert ezek vagyunk mi, ezek vagytok ti.