Roginer Oszkár. Aki volt már punk, aki fesztiválokon rendőrökkel fényképezkedik, volt villamossági szakközépiskolás, most pedig egy szemüveggel az orrán kutat, doktorizik, tanul, könyvet ír, és külföldi egyetemek fenegyereke. Egy szülőnek sem kell tehát könnyet ejtenie, amikor tizenéves csemetéjét lázadóként látja, a miből lesz a cserebogár kérdésre ugyanis bármikor kaphatunk meglepő válaszokat.
* Megjelent hát az első könyved A város mint (ellen)érv, melynek alcíme Újvidék a (jugoszláviai) magyar irodalomban. Az ifjúkori lázadásból mára egy zárójeles ellen maradt?
— Felnőni is tudni kell. Egyébként nagyon örülök, hogy megjelent a könyv, mert nemcsak „egy” könyvről van szó, hanem az első könyvemről. Körülbelül egy évvel ezelőtt keresett meg a Létünk fő- és felelős szerkesztője azzal, hogy írnék-e egy könyvet. Eleinte nehéz volt elhinni, kérdéses volt a létrejötte is, ha ugyanis jól tudom, pályázatfüggő volt a megszületése, de végül elkészült, és a Létünk-könyvek sorozatának negyedik köteteként jelent meg, a Vajdasági Magyar Doktoranduszok és Kutatók Szervezete adta ki 2015-ben háromszáz példányban.
* Újvidék számodra különösen fontos hely. Szülővárosod, és az egyetemi tanulmányaidat is itt kezdted meg a Magyar Nyelv és Irodalom Tanszéken. De a könyv azért egészen más síkon mozog.
— A könyv arról szól, hogy Újvidék hogyan vonult be a jugoszláviai magyar és egyáltalán a magyar irodalomba, a két világháború között ugyanis szinte egyáltalán nem volt jelen. Sem térképzetként, sem helyszínként, sem pedig kultúrpolitikailag. Az érdekelt, hogy ez a bevonulás hogyan és mikor jelent meg. Ha végigolvassuk a folyóiratokat, periodikákat, a napi, heti sajtót, a kiadványokat és az évkönyveket, kiderül, hogy a negyvenes évek második felében és az ötvenes években kimutatható egy tendencia.
Megfigyelhető, hogy Újvidék egyre sűrűbben jelenik meg, viszont nem oly módon, ahogyan később, a hatvanas évektől, ez pedig jelentősen megkülönbözteti attól, ahogyan erre az irodalomra Budapestről vagy Belgrádból néztek akkoriban.
Egyik központhoz sem akart felzárkózni, sem kultúrpolitikai szempontból, sem művészeti megjelenésének esztétikai formáját tekintve. Saját hanggal, saját kanonizációs apparátussal jelenik meg a hatvanas években. Ettől persze elválaszthatatlan az a mítoszteremtés is, amelyet mindmáig tapasztalunk. A kilencvenes években ez széttagolódott, mostanra pedig már látjuk, hogy Újvidékről nem igazán íródnak jelen időben regények, inkább a múltra helyeződik a hangsúly. Gondolok itt Balázs Attila Kinek Észak, kinek Dél című könyvére vagy Végel László Neoplantájára.
* Jelenleg Európa egyetemeit járod, Újvidék után Pécs, Zadar és most Graz. Miért döntöttél a külföld mellett?
— A Pécsi Tudományegyetemre elsősorban azért mentem el doktorizni, mert ott van az ország egyik legjobb irodalomtudományi doktori iskolája. Rengeteg a választható tárgy, és az egész bölcsészettudományi karról tudtam kurzusokat választani. Látogathattam a német tanszék Rilke-olvasási óráit vagy az angol tanszék Ulysses-olvasási kurzusát, a filozófia tanszékről is hallgattam előadásokat például Adornóról. Nem mellékes az sem, hogy én elsősorban jugoszláviai magyar irodalommal foglalkozom, és ebben a témában dr. Thomka Beáta az egyik legnagyobb szaktekintély. Harmadrészt az egyetem méretének is szerepe volt a döntésemben. Kisebb volt akkor a diákszám, mint máshol, és így kevesebb hallgató jutott egy mentorra.
Nem taszító motivációk miatt mentem el, hanem vonzók miatt.
* És utána jött Zadar.
— Igen. Miután lehallgattam a doktori képzésben az óráimat, beiratkoztam egy művészetszociológiai mesterképzésre a Zadari Egyetemen. Ez egy úgynevezett joint degree program, négy egyetem mesterprogramja. Ez azt jelenti, hogy több egyetemen hallgatjuk ugyanazt a programot, megvan a belső mobilitás köztük, így legalább két egyetemen tudok órákat hallgatni, a harmadik szemeszter a kötelező mobilitás, a végén pedig egy európai uniós diplomát kapunk a négy egyetem pecsétjével. Így kerültem Grazba, ahol most is tanulok a Karl Franzens Tudományegyetemen.
A szerző felvétele
* Négy egyetemre volt és van rálátásod. Hogyan tudnád őket összehasonlítani? Mi az, ami egy itthoni egyetemről a legjobban hiányzik?
— Minél inkább közeledünk a Nyugat felé, annál hatékonyabban működik a bolognai rendszer. Nemcsak az átjárhatóságra gondolok, hanem annak könnyedségére is. Ahhoz, hogy valaki elismertesse a kurzusait, a diplomáját, nem botlik bele például diplomahonosítási bonyodalmakba, adminisztrációs akadályokba, különbözeti vizsgákba (legfeljebb, ha másik szakra jelentkezik át). Nagyon fontos, hogy a világnyelvek (legalább egy) magas szintű ismerete alapkövetelmény. Enélkül értelmetlen is mobilitásról beszélni. Ami még fontos, hogy a(z informatikai) rendszer sokkal hatékonyabb.
A vizsgaidőszakban nem az a legfőbb gond, hogy hogyan kell bejelenteni a vizsgákat, vagy hogy nincs hely a később jelentkezőknek, és nem is kell kis papírokat kitölteni vizsga előtt, befizetni a bejelentéseket, majd bedobni a papírokat a ládákba, illetve sorban állni az indexszel — ezekre emlékszem ugyanis az egyetemistaéveimből —, hiszen külföldön egy online felület segítségével három klikkel el lehet intézni mindent, és már lehet is tanulni. Mert a vizsgaidőszakban ez a fontos. Hogy a diák tanuljon, ne pedig sorban álljon.
* Hamarosan doktorálsz. Létezik számodra álommunka?
— Előadni szeretnék, és kutatni. Úgy érzem, ezekben jó lennék. Dolgozhatnék máshol is, de biztosan nem lennék olyan jó, és nem tekinteném kihívásnak, illetve nem is űzném akkora szeretettel, mint a fenti kettőt. Nem szeretnék önismétlő munkákat kiadni a kezemből, legyenek azok szövegek, hanganyagok vagy bármi. Az álommunka tehát egy egyetemi munkahely lenne, vagy könyvtárban, levéltárban, esetleg egy kutatóközpontban dolgozni. Külföldön nem létezik a vagy egyetem, vagy munka kérdésfelvetés. Az egyetemi tanulmányok közben a diákok már dolgozni kezdenek, és ez mindenkinek megfelel, mert rend van. A jogi normák ezt lehetővé teszik. A diák, a munkáltató és az ország is jól jár. Nálunk viszont ez kivitelezhetetlen lenne. Az ember vagy nem dolgozik, vagy 12-13 órát dolgozik, melyből nyolcat fizetnek meg, tehát választania kell.
* Már nem úgy beszélsz, mint aki azt tervezi, hogy haza fog költözni.
— Először azt hiszed, hogy lesz itt még jobb az élet, aztán rájössz, hogy annyira talán nem is, de még mindig kihozható ebből valami. Aztán egyre inkább azt látod, hogy óriási egyéni befektetésre van szükség ehhez, a végén pedig átalakul az életed egy szélmalomharccá, és felmerül a kérdés, hogy ezt akarod-e csinálni, itt akarsz-e lenni tíz év múlva is, amikor az egész rendszer bedől, és veled együtt besodor mindent. A válasz pedig az, hogy nem. Valamikor 2011 környékén fogalmazódott meg bennem ez a nem.
Én úgy érzem, mindent megtettem annak érdekében, hogy itt maradjak, de vannak bizonyos elvárásaim, melyek kielégítéséhez, úgy érzem, mindent megtettem, és mégsem elégülhettek ki. Sajnos. Senki sem passzióból távozik, hanem mert muszáj.
* Most, néhány évnyi külföldön való tartózkodás után hogyan látod mindezt? Visszajönnél, vagy ahhoz, hogy ez megtörténjen, valami nagyon nagy dolognak kell történnie?
— Egy visszautasíthatatlan ajánlat elgondolkodtatna. Másrészt pedig most elmenni nem olyan, mint ötven vagy száz évvel ezelőtt volt. Manapság sokkal könnyebb kapcsolatokat fenntartani és közlekedni is. Több helyen lehetünk szinte egy időben. A távozás nem egy végső döntés, hanem inkább egy láncszem a sorban, afféle urbánus nomádélet. Visszatérni ilyen értelemben ugyanazt jelenti, mint egy második vagy harmadik, esetleg ötödik városba költözni, hátra is hagyva és meg is tartva az előző helyszín ízeit. Ugyanígy minden visszatérés ideiglenes is lehet. Régebben azt mondtam, hogy egy unalmas országban szeretnék élni, ahol a legnagyobb gondom az, hogy megdrágult a csokoládé. Ez azonban a napjainkban tapasztalható menekültválsággal átformálódott, hiszen manapság már sem Párizsban, sem Londonban nem unalmas az élet. Ausztriában azt veszem észre, hogy az embereknek megvannak a saját problémáik, és valahogy megoldják őket. Nálunk viszont annyi a nehézség, hogy az ember azt sem tudja, hol kezdje. Nem tudja, be kell-e tagosodnia a túléléshez valamelyik pártba, éhen hal-e, vagy nem, attól fél, hogy holnap rúgják ki, vagy holnapután, nem tudja, lesz-e elég pénze kifizetni a számlákat és a hitelt, hiszen a fizetés mellett mellékkereseti misztikus forrásokat kell keresni a túléléshez, melyek vagy megérkeznek, vagy nem, hiszen mindenki valaki mástól függ. Olyan országban szeretnék élni, ahol mindenki a saját dolgával törődik, és magasabb szinten ez egy egyensúlyt eredményez. 2011-ig azt hittem, hogy Újvidéken ez megvalósulhat, de utána kiderült, hogy még mindig nem ez a helyzet.
Kattints az alábbi képre, és nézd meg a szerző adatlapját is:
Szerda Zsófi
De ne hagyd ki Zsófi honlapját se! >>> www.szerdazsofi.net
