- Szabó Attila felvétele

Ki ne ismerné őt ezen a tájon?! Hiszen ott van mindig, ahol történik valami, valami olyan, ami önismeretünket erősíti, s aminek az értékéről, szükségességéről, mindnyájunkhoz szóló üzenetéről a kutatómunkája során ő már meggyőződött. Nemcsak a néprajzosok s a művészettörténészek meg a műemlékvédők tevékenységének fontos támasza ő, hanem irodalmi életünk, könyvkiadásunk megkerülhetetlen egyénisége is, aki néhai férjének, Dévavári Zoltánnak a megszállottságával élteti tovább az Életjel-könyveket, s kitartó, áldozatos munkával ,,talál” pénzeket a hiánypótló művek megjelentetésére. Mindegy neki, hogy tudományos tanácskozás-e vagy ,,csak” egy jó kis délutáni beszélgetés, mindig elemében van, nincs olyan téma, amelyhez ő hozzá ne tudna szólni érdemében, élvezetesen, életigenlően. Bámulatos, hogy ez az örökmozgó asszony, Dévavári Beszédes Valéria mi mindent csinált már eddig mindnyájunk érdekében. Noha még csak hatvanéves. Ebből az alkalomból beszélgetünk most vele a születésnaphoz illően kissé a magánélete felé sarkítva a mondanivalót.
- Azt mondod, hiányzik neked nagyon a párod, Zoltán, akivel boldog s gyümölcsöző házasságban éltél végig, 75-től egészen a 2007 márciusában bekövetkezett haláláig, s akinek nagy segítségére voltál abban, hogy tartós értékekkel gazdagodjon az egyetemes magyar irodalom. Zoltán halála után te rendezted sajtó alá például a tulajdonotokban levő Csáth-naplók hátramaradt részét. Tíz-egynéhány évig lelkiismeretesen ápoltad az ágyhoz kötött férjedet, s mellette még folyamatosan sok minden mást is csináltál. Hogy volt csak hozzá erőd?
- Nézd, én már 18 éves koromban a Zolihoz ,,csapódtam”, végzetesen szerelmes lettem belé, s szilárdan eltökéltem, hogy vagy ő lesz a férjem, vagy senki... Kivártam, amíg észrevesz, őmellette ,,nevelkedtem” föl, s ma már el sem tudom képzelni, hogy más életformát is választhattam volna magamnak, mint az övét: a mi napjaink mindig csak a munkáról szóltak. Zoli mellett másként nem is lehetett élni...
- Elismeréssel mondják rólad a kollégáid, hogy te voltál az első, aki megpróbáltad összehangolni a vajdasági magyar néprajz terén hivatásosan vagy kedvtelésből ténykedő kutatók munkáját, amikor 1990-ben többedmagaddal megalakítottad a Kiss Lajos Néprajzi Társaságot, gyűjtőhálózatot alakítottál ki, tematikus konferenciákat szerveztél, kiállításokat rendeztél, kiadványokat szerkesztettél...
- Csak arról volt szó, hogy én voltam az első végzett néprajzos Szabadkán, és amikor láttam, hogy hiába igyekezett a Hungarológiai Intézet összefogni a néprajzkutatást, nem lett belőle semmi, megpróbáltam én lépni. Akkor már lehetett, ellentétben a titoizmus időszakával, amikor vertikálisan, nemzetiségi alapon főbűnnek számított volna az ilyenfajta szerveződés. Amikor 90-ben megalakult a Jugoszláviai Magyar Művelődési Társaság Bosnyák István vezetésével, mindenki, aki csak a néprajz körül mozgott, betagosodott oda, s azokból az emberekből fejlődött ki a Kiss Lajos Néprajzi Társaság. Hogy milyen legyen, miként tevékenykedjen, azt az első 10 évben jómagam körvonalaztam Harkai Imre, Silling István, Nagy Abonyi Ágnes és mások segítségével. Nem volt túl nehéz dolgunk, mert Magyarországon már létezett a minta. A 90-es években egyébként valahogy mindenki újat akart ebben az országban, kis pénzekből is nagyszerű dolgokat lehetett csinálni, volt vagy 20 konferenciánk, 11 néprajzi kiállításunk, az Üzenet meg a Létünk néhány számát is ezzel az anyaggal töltöttük meg... Elmúlt.
- Közben pedig folyamatosan gyűjtöttél is...
- Nekem nagy szerencsém az, hogy szeretek beszélgetni az emberekkel. Szívesen meghallgatom őket, s ezért hálásak nekem. Beszélgetés közben aztán kiderül, hogy egyesek milyen értékes hagyományoknak a birtokában vannak, csodálatos népmesék, trufák, vallási szokások stb. kerültek magnószalagra. Így akadtam rá például Borbély Mihálynak, a híres mesemondónak a gyermekeire, aztán a szajáni zseniális Vastag Matildra meg a székelykevei Szőcs Boldizsár bácsira, aki miközben elmondta nekem a búbánatát, száz-egynéhány népmesével is gazdagította a meseirodalmunkat. Most rendszeresen járok Raffai Jutka kolléganőmmel Kanizsamonostorra, Borbély Mihály unokájához, aki egy ,,csodaasszony”, s aki nem tündérmeséket mond nekünk, hanem igaz történeteket, trufákat.
- Gyönyörű egy foglalkozásod van, ennyi embert megismerhetsz, s ha azt vesszük, hogy minden ember egy külön világ...
- Igen. De minden ember azért egy rendszerbe foglaltatik is. A bácskai magyaroknak van egy archetípusuk, amelyhez többé-kevésbé mi is tartozunk.
- És milyenek vagyunk mi?
- A bácskaiak szeretnek nagyot mondani. Feszelegni - ha egy kicsit jobban megy a soruk. A szegény ember persze a maga szempontjából igazat mond. A mi népünknek rengeteget kellett dolgoznia, semmit sem kapott ingyen. Ha kisebbség volt, ha többség, mindig kitoltak vele. Ebben a helyzetben próbáltak helytállni - sikerrel! - az emberek. A bánáti magyarok még nehezebb körülmények között éltek, mint a bácskaiak. Amikor megindultak Bácskába, az itteni nemzettársaik lenézték őket, s csángóknak nevezték. De a szegény ember mentalitásával összetartanak, segítik egymást, ilyen szempontból a montenegróiakkal vonhatók párhuzamba. Rengeteget dolgozik a mi népünk, és nagyon vallásos. Különösen az asszonyok. Amikor azt kérdeztem tőlük, hogy mikor jut idejük imádkozni, azt felelték: munka közben!
- Mi mindent tanultál meg az egyszerű néptől?
- Többek között azt, hogy nehéz helyzetben, munka közben is fohászkodhatok Istenhez... Meg hogy akármilyen nagy baj éri is az embert, ki lehet mászni belőle. És hogy dolgozni öröm. Nekem csodálatos foglalkozásom volt, szeretett a Jóisten. Rendes, becsületes emberek voltak a szüleim, a férjem is egy nagyszerű ember volt, s rengeteg jó emberrel találkoztam, sok mindent láttam, sok olyasmit tudhattam meg, ami másnak nem adatott meg. Nagyon büszke vagyok például arra, hogy Vajdaság minden templomát, kálváriáját felkerestem, s noha tudom, hogy még többet is dolgozhattam volna, nekem az erőmből és a tehetségemből ennyire futotta. Tudom például azt is, hogy nem vagyok eléggé precíz, de jó meglátásaim vannak.. Kár, hogy nincs mindig kellő türelmem ahhoz, hogy végigvigyem a dolgokat.
- Most min dolgozol éppen?
- Még öt évig szeretném szerkeszteni az Életjel-könyveket, és megvalósítani Zoli tervét, a vajdasági Újraolvasó sorozatot, folytatom a klasszikus értéknek számító műveink újrakiadását, befejezem a magam egy-két könyvét, és - most készülök a Szentföldre éppen. Végigjárjuk mindazokat a helyeket, ahol Jézus is járt. Akkor bontják majd éppen a csodálatos illatú virágjaikat a narancsfák... Mindig is azt szerettem legjobban, ha együtt van a természet szépsége és a kultúra, azt látni - annál szebb a világon nincsen.