Hozzám hasonlóan bizonyára mások is úgy vannak vele, hogy egy helység nevének hallatán régi emlékek, események, esetleg személyek bukkannak fel emlékezetükben. Kishegyes hallatán sokan Csépe Imrére, napjainkban pedig Vajdaság-szerte Rúzsa Magdira gondolunk. Egyszóval vagy a helység kötődik egy eseményhez, esetleg személyhez, vagy fordítva, de mindig egymást kiegészítve.
Az én emlékeim egyszerűek, mégis olyan elevenen élnek, hogy Kishegyes említésekor olyan élethűen törnek fel az emlékek tömkelegéből, mintha tagnap történtek volna. És valahányszor felbukkannak, mindig valami újat fedezek fel bennük: népünk csöndes humorát, vérmérsékletét, és nem utolsósorban az örök szerelem bizonyítékát. Mert ennek az érzésnek sem idő, sem távolság, sem tilalom nem árthat. Még abban az esetben sem, ha később jön és ,,téves' emberekben lobban fel.
A jelenlevők talán még emlékeznek arra, hogy mielőtt az új autóutat átadták volna a forgalomnak, Kishegyesen keresztül vezetett az út a nagyvilágba. Ezen közlekedtek azok a hajdújárási, királyhalmi gyümölcstermelők is, akik termésüket a verbászi piacon értékesítették. Piac után hazafelé jövet a négy-öt termelőt szállító kombi megállt a falu bejáratánál levő benzinkútnál, félreparkolt, és az utasok betértek a Sógor hentesüzletbe meg a mellette levő kis vegyesboltba. Aki nem akart vásárolni, az a kombi nyitott ajtajába húzta a maradék gyümölcsöt, és amíg a többiek vásároltak, ő árult. Mert a környékbeliek is tudták, hogy szombatonként egy és két óra között rendszerint friss gyümölcs kapható a benzinkútnál. Időnként, ha szabad hétvégém volt, édesanyámat helyettesítve magam is a kis társasággal tartottam. Azon a napon már hajnalban, az induláskor rendkívül jó volt a hangulat. A kombi valamennyi utasa Jenőt, az örökké viccelődő, rímfaragó termelőt ugratta, akit tizenöt év után először engedett el a felesége ismét az újvidéki piacra. Azért volt eltiltva tőle, mert kb. tizenöt évvel előtte, amikor a háta még egyenesebb, a kalapja pedig új volt, összejött egy kishegyesi fiatalasszonnyal, aki ugyancsak piacra hordta a baromfit. A kombiban ülők szerint annyira komollyá vált a dolog, hogy Jenő már azt fontolgatta: a hajdújárási homokot kishegyesi szántófölddel váltja fel. Aztán a papnak hála, minden maradt a régiben, de Jóska nem járt többé erre piacozni. Ugratták is, hogy hazafelé menet majd mindenkinek rumos teát kell fizetnie, mivel megszabadult a vesztegzártól. Míg a többiek vásároltak, mi Jenővel életről, emberekről beszélgettünk. Almásládáját odahúzta a kombi nyitott ajtajába. Hatalmas, gyönyörű idared almák mosolyogtak ki belőle. Beszélgetés közben hozzánk lépett egy láthatóan idős asszony, aki a borotvaéles decemberi szél elől vállkendőbe rejtette az arcát. Táskájából férfizsebkendőbe kötött aprópénzt vett elő, s kért fél kiló almát. A mérleg tányérján a három alma bő hetven dekát nyomott, Jenő a táskába tette, elvette a pénzt. Az asszony számolgatott magában, majd újabb fél kilót kért. Ahogy elköszönt, Jenő éppen meg akarta magyarázni a vevők észjárását, amikor az asszony még fél kilót kért. Erre Jenő, vörösre vált arccal, kabátja felhajtott gallérjába morogta: lenne csak húsz évvel fiatalabb, adnék én neki olyan fél kilót, hogy megemlegetné. Erre az asszony kissé lecsúsztatta fejéről a vállkendőt, és pajkosan a megrökönyödött férfi szemébe húzva a kalapot, nevetve mondta: Jenő, te sohasem változol meg.
Lassan visszaszállingóztak az utasok. Elindultunk hazafelé. A mintegy nyolcvan kilométeres úton Jenőtől egyetlen szót sem hallottunk. Az útitársak is érezték, hogy valami rendkívüli történt, mert még a rumos teát sem kérték tőle számon. Időnként titokban vetettem rá egy pillantást. Szoborrá merevedett arccal ült a helyén. Egyszer aztán öklével beletörölt az arcába. ,,Mert a hülye sofőr hátrafelé fújja a cigarettafüstöt' -- mondta magyarázatként.