Schmitt Pál, a Magyar Köztársaság elnöke Arany Érdemkereszttel tüntette ki a Magyar Szó nyugalmazott újságíróját, Matuska Mártont.
- A kitüntetés átadásakor laudáció ugyan nem hangzott el, de a kitüntetés szövege szerint újságírói munkásságomért kaptam az elismerést. Riporteri pályafutásom legnagyobb vállalásának pedig az 1944-es 45-ös atrocitásokról 1990-től a Magyar Szóban írott tárcasorozatomat és riportokat tartom.
* Miként nyílt lehetőség a magyar tragédia feltárására?
- A ma már történelminek mondott VMDK elnöksége 1990 márciusában levélben kérte a Szerb és a Vajdasági Tudományos Akadémiát, hogy tárják fel, mi történt 1944 végén és 1945 elején a Délvidéken élő magyarokkal és németekkel, akik tragédiája talán a miénknél is nagyobb, hiszen őket innen teljességgel kiirtották és kiűzték. Az ő kálváriájuk nem olyan gyorsan zajlott le, mint a magyaroké. A németek kollektív háborús bűnössé nyilvánítását minden ország a maga belátása szerint végezte. Velünk szemben annyi előnyük létezett, hogy volt két szabad országuk, Ausztria és Nyugat Németország, ahol az elüldözött németség otthonra talált és szervezetten gyűjthették a tragédiájukra vonatkozó adatokat. Magyarországnak viszont nem adatott meg, hogy szabadon foglalkozhasson ezzel a kérdéssel.
* Az, hogy a Délvidéken nem beszélhettek róla, érthető, de miért hallgattak Nyugaton, vagy a Jugoszláviával szembeálló szovjet blokkban?
- Amerikának egyrészt nem volt érdeke Tito dicsfényét tompítani, hiszen felhasználhatták a Szovjetunióval folytatott hidegháborúban. Ennek ellenére akkoriban a nyugati magyar emigráció azért foglalkozott a kérdéskörrel. Legismertebb közülük Szigethi György és Homonnay Elemér. åk ketten írtak a délvidéki magyar vérengzésről.
Sokatmondó a keleti blokk hallgatása is Tito gaztetteiről, pedig amikor közte és Sztálinék között kenyértörésre került sor, habzó szájjal szidalmazták a ''láncos kutyát”. Akkoriban minden gonoszságot elmondtak róla, de véletlenül sem tettek egyetlen egy utalást arra, hogy Tito, mint államfő, tulajdonképpen egy véres kezű terrorista gyilkos, aki az országban élő minden nemzetben rendet vágott, a saját népét sem kímélte.
A történtek feltárására ugyan lehetőségünk nem volt, próbálkozások azért mégis történtek. A témához kötődően újságíró kollégánk, Burány Nándor 1968-ban Összeroppanás címen jelentetett meg egy kisregényt. Néhány évvel később pedig Budapesten ugyancsak egy újságíró, a temerini születésű Illés Sándor jelentette meg 1977-ben Sirató című regényét, amelyben az 1944 végén lezajlott temerini magyarirtást dolgozta fel. Ezek a könyvek tulajdonképpen a délvidéki vérengzést feltáró munkáknak az előzményei voltak, hiszen még azelőtt jelentek meg, mielőtt hitelesen és nyilvánosan hozzákezdtünk volna az ügy feltárásához. A kilencvenes évekre már minden délvidéken megjelenő magyar újság foglalkozott a témával, talán csak az óvodások lapja, a Mézeskalács maradt ki a sorból.
* Hosszú halogatás után vegre felállt a magyar-szerb vegyes bizottság. Tulajdonképpen mit vár ettől a bizottságtól?
- Az egész Délvidékre vonatkozó teljes feltárást várom tőle. Nem könnyű feladat ez, hiszen most már három országra kell kiterjeszteni a kutatást. Amennyiben a magyar-szerb bizottság csak a Szerbia területén történt atrocitásokat vizsgálja, akkor mi lesz a horvátországi történésekkel? A Drávaszögben tudomásom szerint két kiváló papot végeztek ki. Faragó Ferenc lelkészt, a színész és színigazgató Faragó Árpád édesapját, Pélmonostoron pedig egy Klein Tivadar nevű plébánost likvidáltak.
Hogy mit várok még tőle? Hogy végre megfogalmazzák a történéseket, és összeállítják az áldozatok névsorát. Ezenkívül meg kell jelölni azokat a helyszíneket, ahol a kivégzéseket végrehajtották, valamint be kell azonosítani, és fel kell tárni minden tömegsírt. Merem remélni, hogy ezeken a helyeken végre emlékművek emlékeztetnek a történésekre, mint ahogyan azt is, hogy a szerb állam a maga részéről elégtételt szolgáltat az áldozatok hozzátartozóinak. Tulajdonképpen emberi méltóságunkat követeljük vissza.
* Éppen az emberi méltóságunk miatt az érdekvédelmi szervezeteinknek talán határozottabban kellene szót emelniük köztéri szobraink, emlékműveink érdekébe.
- Ehhez politikai akarat kellene. Nem akarok a politikai pártjaink minősítésébe belemenni, de el kell mondanom, hogy Újvidéken idestova tíz éve szeretnénk elérni, hogy a Futaki úti temetőben elkészüljön az emléktorony, amelyet Makovecz Imre tervezett. Újabban éppen magyar politikusok mondták, hogy a mi emlékműtervünk túl nagy, elégedjünk meg azzal, hogy az áldozatok nevét tartalmazó bronztáblát helyeznek el a temetőkápolna falára. Mondanom sem kell, hogy elfogadhatatlannak, és megalázónak tartjuk ezt az ajánlatot. Mi olyan emlékművet kívánunk áldozatainknak, mint amilyen a Duna parton áll. Ebben a kérdésben nekünk az áldozatok hozzátartozóinak elvárása fontos, és nem az ellentáboré. Egyébként éppen a vétkesek ellenzik kezdeményezésünket. Igaz, nem ők mondják ki ellenvetésüket, hanem találnak egy magyart, ez esetben a VMSZ képviselőjét, aki szerénységre, belátásra akar bennünket bírni, mondván hogy túl nagy, kihívó, az emlékműtervünk.
*Akár egy kézen is megszámolható, hány köztéri szobrunk van. Nemzeti ünnepeinken rendszerint a temetőkbe megyünk emlékezni.
- Igen, mert emlékműveinket rendszerint ledöntik, lerombolják, meggyalázzák. Csúrogon például nem győzzük újra és újra felállítani az egyébként nagyon szerény emlékjelet. Noha lassú víz partot mos, hiszen Újvidéken is tizenhárom alkalommal állítottuk fel a temetőbe az emlékkeresztet, a tizenharmadik már megmaradt. Egyébként voltak nekünk nagyon szép emlékműveink. Nagybecskerek központjában állt például az aradi vértanú, Kiss Ernő tábornok szobra. De említhetném Zombort, vagy akár Temerint is, ahol voltak köztéri szobraink. Kisebbségi sorsba kerülésünk egyik első jele az volt, hogy az emlékszobrainkat tönkretették. Kiss Ernő szobrát az akkoriban a főtéren közlekedő keskenyvágányú mozdonnyal döntötték le. Azért kell nekünk tehát a temetőkbe mennünk, mert ott talán háboríthatatlanul tudunk emlékezni.