Egyértelmű, hogy azok az országok, amelyekben számtalan politikai megmérettetésre, kampányra, előre hozott és kényszerű választásra kerül sor, egy cseppet sem nevezhetőek kiegyensúlyozottnak.

Szerbiában az elmúlt huszonhat esztendőben csaknem harminc fontos vagy kevésbé fontos választásra került sor. Szinte minden évben egyik voksolás követte a másikat. Klasszikus, négy vagy öt évente sorra kerülő szavazásra alig volt példa, kivéve a vajdasági tartományi parlamenti választásokat, melyek többé-kevésbé a demokratikus megmérettetések megszokott ütemében folytak. Szerbiai parlamenti szinten, illetve az államfőválasztások kapcsán azonban egyetlen jelző volt eddig — és úgy tűnik, a jövőben is — meghatározó, az pedig az „előre hozott”.

Olykor teljesen irracionális, nagyon ritkán racionális érvek mentén, ad hoc politikai döntések alapján és különféle erőltetett ambíciók miatt a szavazópolgárok döntésre kényszerültek. Nem csoda, hogy még a legkitartóbb, illetve legtörvénytisztelőbb polgárok is elveszítették szavazókedvüket. A politikai elit egy részét persze mindez nem biztos, hogy zavarja, hiszen a tartósan alacsony részvételi arány, kiegészülve egy biztos szavazói réteggel, egy második politikai alaptézist tár elénk, mely nem más, mint a viszonylag kockázatmentes biztos győzelem.

Mindezek kapcsán ha valamit kívánhatnék, akkor az az volna, hogy ha már máshogyan nem megy, akkor esetleg egy nyúlfarknyi törvényben le kellene fektetni a közeljövőben — felelősségtudatból vagy az ország és főként a lakosság érdekében — egy tisztességes mandátumidőszak konzerválásának alapfeltételeit. Tömören fogalmazva: jóval kevesebb választást és jóval több felelősséget kívánok!