Körkép
Elmenők és hazajárók
KREKITY Olga
2004.09.22.
LIX. évf. 38. szám
,,Jaj, fecske, fecske...” -- csuklik el a gyermeki illúziókat elvesztett hősnő hangja Anna Ahmatova költőnő egyik, számomra legszebb versében, melyben ez a gyönyörű villás farkú madár nemcsak a szerelem és az ártatlanság elvesztésének a szimbóluma, hanem az elmúlásé is. S emlékszem még az álta...
,,Jaj, fecske, fecske...” -- csuklik el a gyermeki illúziókat elvesztett hősnő hangja Anna Ahmatova költőnő egyik, számomra legszebb versében, melyben ez a gyönyörű villás farkú madár nemcsak a szerelem és az ártatlanság elvesztésének a szimbóluma, hanem az elmúlásé is. S emlékszem még az általános iskolai tankönyvemben ,,agyonolvasott” Fekete István-novellára is, a Fecskemadárra, amelyben a két virgonckodó, pajkos kamasz egyike -- felelőtlen, meggondolatlan fogadásból, értelmetlen virtuskodásból -- kővel eltalálja a folyópart mellett csivitelő, talán épp a fészekrakással bíbelődő madarat. Aztán megszeppenve állnak teteme fölött: életükben ekkor találkoznak először a gonoszsággal, a gyilkossággal, a megbánással és bűnbánattal. A felnőtté válás gyönyörű történetében a fecske végül is a remény jelképévé magasodik. Mert a főhős a gyermekkori élményt örökre magába zárva, később minden tavasszal levett kalappal üdvözli a hazatérő fecskéket.
A városi betondzsungelben az évek folyamán el is felejtettem a jól ismert ,,Fecskét látok, szeplőt hányok” mondókát. Hol is rakhatnának ott szegények fészket? -- méláztam el olykor, noha emlékszem Dér Zoltán egyik novellájára is, amelyben épp e madár csodálatos alkalmazkodóképességén ámul el: a belváros egyik legzajosabb tömbházában, a zárt (!) kapualj egyetlen villanykörtéjének pléhkarimájára építette fészkét, s keltette ki fiókáit. Falura kerülve ismét ,,testközel”-ből figyelhetem e kedves állatot. Viselkedése sokszor talány a számomra, vagy inkább elgondolkodtató. Nem tudom például, milyen ,,mércék” alapján választja ki otthonát. Miért kedveli a diófánkat, s vezeti oda repülésre nevelni nemzedékről nemzedékre a fiait, ugyanakkor pedig messze elkerüli a csirke- és disznóólat, az ereszaljunkat, és miért nem akar egyikbe se belefészkelni? Milyen elemi, ősi ösztön súgja meg neki a veszélyt? S mutatja meg neki az utat, merre menjen, hol lesz biztonságban? Milyen iránytű vezeti vissza, haza? S miért ragaszkodik kitartó hűséggel régi párjához, régi lakhelyéhez? A szomszédban például az idén tavasszal az egyik fészekbe csak a fecskepár egyike tért vissza. Hogy a tojó-e vagy a hím, nem derült ki, ám egyértelmű volt szomorúsága, magányossága. Fáradhatatlan ki-be repülései, nyughatatlansága, szaggatott ,,sírós” csipogása mind-mind arról árulkodott: jóllehet örül, hogy hazajött, hogy régi fészkére rátalált, ám siratja a párját, és nem leli helyét. Napokra el is tűnt aztán. Végül is, hogy az elárvult fészek új lakókat kapott-e, vagy a ,,páratlan” keresett magának új társat, nem derült ki soha. Ám a fészek csakhamar ismét pelyhes és örökké éhes fiókáktól lett hangos, s boldogan vettem tudomásul, lám, mégsem szakad meg a folytonosság és az örökkévalóság -- mert számomra ezt jelképezi a kék fényben villódzó fecskemadár.
Azt olvastam a napokban, hogy világviszonylatban a legöregebb országok szomorú ranglistáján a tizedik helyen állunk -- mármint a lakosság átlagos életkora alapján. S nem tudom, hogy az újabb választási eufóriában hány képviselőjelöltnek, politikusnak jutott el a tudatáig e tragikus számadat... Én csak azt látom és tapasztalom, hogy (iskolázott) fiataljaink változatlanul elvándorolnak e tájról. S kinek fáj ez még? Kinek hiányzik majd egy Jászai Mari-díjas Mezei Kinga, kinek egy Szorcsik Kriszta, Nagy Pál Gabi, Gyarmati Kata...? Isten ments, hogy pálcát törjek felettük, kellett-e és miért elmenniük ,,világot látni”. S arról sem akarok elmélkedni, visszajönnek-e. (Volt egy meseszép tollazatú vadkacsapár az udvarunkban. Kicsi koruk óta ott nevelkedtek, s úgy tűnt, természetes életkörülményként vették a ,,szelídítés”-t, a fogságot. Még költöttek is, ami, ugye, az ,,állatpszichológia” szerint azt jelenti, teljesen adaptálódtak, háziasodtak. Aztán egy nap -- valahol a magasban ,,igazi” vadkacsák vonultak el a szürke fellegekben -- a hím meglobogtatta szárnyait, talán próbát tett, mennyire erősek, bírják-e majd a hosszú utat, és elrepült. A csapathoz való tartozás ősi ösztöne emelte magasba? Vagy csak a kíváncsiság? Meg akarta ismerni származási helyét, igazi honát...?)
Szóval eldöntöttem, nem zsörtölődöm, nem tépelődöm és szomorkodom az elmenők miatt. Immár fiam kijelentése sem állítja meg szívverésemet, lélegzetemet, hogy az első adandó alkalommal külföld felé veszi az irányt. Fáj, hogy ezt érzi, gondolja, de talán nem (csak) az én dolgom elgondolkodni azon, vajon miért döntött így. Miért nem érzi magát jól itthon?
Az elmúlt viharokban megedzett szívem maradék örömével inkább azokat ölelném át, akik mégis, mindenek ellenére vissza- vagy hazatértek, s itthon eresztettek gyökeret. Például a Svájcból 18 év után hazataláló kishegyesi Lódi családot... Vagy azokat az elszánt és bátor huszonéveseket, akik külföldön szerzett diplomával a zsebükben itthon próbálkoznak az érvényesüléssel. Mondom, próbálkoznak...
Talán őket is levett kalappal kellene üdvözölni...
Azt olvastam a napokban, hogy világviszonylatban a legöregebb országok szomorú ranglistáján a tizedik helyen állunk -- mármint a lakosság átlagos életkora alapján. S nem tudom, hogy az újabb választási eufóriában hány képviselőjelöltnek, politikusnak jutott el a tudatáig e tragikus számadat... Én csak azt látom és tapasztalom, hogy (iskolázott) fiataljaink változatlanul elvándorolnak e tájról. S kinek fáj ez még? Kinek hiányzik majd egy Jászai Mari-díjas Mezei Kinga, kinek egy Szorcsik Kriszta, Nagy Pál Gabi, Gyarmati Kata...? Isten ments, hogy pálcát törjek felettük, kellett-e és miért elmenniük ,,világot látni”. S arról sem akarok elmélkedni, visszajönnek-e. (Volt egy meseszép tollazatú vadkacsapár az udvarunkban. Kicsi koruk óta ott nevelkedtek, s úgy tűnt, természetes életkörülményként vették a ,,szelídítés”-t, a fogságot. Még költöttek is, ami, ugye, az ,,állatpszichológia” szerint azt jelenti, teljesen adaptálódtak, háziasodtak. Aztán egy nap -- valahol a magasban ,,igazi” vadkacsák vonultak el a szürke fellegekben -- a hím meglobogtatta szárnyait, talán próbát tett, mennyire erősek, bírják-e majd a hosszú utat, és elrepült. A csapathoz való tartozás ősi ösztöne emelte magasba? Vagy csak a kíváncsiság? Meg akarta ismerni származási helyét, igazi honát...?)
Szóval eldöntöttem, nem zsörtölődöm, nem tépelődöm és szomorkodom az elmenők miatt. Immár fiam kijelentése sem állítja meg szívverésemet, lélegzetemet, hogy az első adandó alkalommal külföld felé veszi az irányt. Fáj, hogy ezt érzi, gondolja, de talán nem (csak) az én dolgom elgondolkodni azon, vajon miért döntött így. Miért nem érzi magát jól itthon?
Az elmúlt viharokban megedzett szívem maradék örömével inkább azokat ölelném át, akik mégis, mindenek ellenére vissza- vagy hazatértek, s itthon eresztettek gyökeret. Például a Svájcból 18 év után hazataláló kishegyesi Lódi családot... Vagy azokat az elszánt és bátor huszonéveseket, akik külföldön szerzett diplomával a zsebükben itthon próbálkoznak az érvényesüléssel. Mondom, próbálkoznak...
Talán őket is levett kalappal kellene üdvözölni...
Hozzászólások
Hozzászólások
0
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
