Elcsábított
Perisity Irma
2013.11.27.
LXVIII. évf. 48. szám
Elcsábított

Az alábbi történetet egy évvel ezelőtt írtam meg, ám a benne szereplő fiatalember az utolsó pillanatban arra kért, hogy ne jelentessem meg a cikket. A napokban azonban ismét felkeresett, mondván: mégiscsak közöljem, környezete így is, úgy is felismeri, más meg tanulhat az ő ostobaságából.

— Talán ha népesebb családból származnék, nem történt volna meg mindez. Legszívesebben letagadnám az egészet — mondja hosszas gondolkodás után a férfi. — A szüleim későn házasodtak össze. Középiskolás korukban szerelmesek voltak egymásba, ám végül szakítottak, és mindketten mással kötötték össze az életüket — apám mindössze három hónapot töltött el az első feleségével, édesanyám nyolc év után vált el. Ezután ismét összejöttek, és megesküdtek. Amikor megszülettem, anyám harminckilenc éves volt — és ötven, amikor meghalt. Csodálatos volt a házasságuk, figyelmesek, gyöngédek voltak egymáshoz, én pedig nagyon büszke voltam rájuk, az osztálytársaim, barátaim szülei ugyanis — akár a jelenlétemben — durván viszonyultak egymáshoz, a gyerekeikhez. Az ilyen szóváltások hallatán mindig az otthonom biztonsága, melege jutott eszembe. Most már tudom, hogy ez a szeretetteljes légkör egy kicsit puhánnyá is tett. Kettejük közül anyámhoz álltam közelebb — szerettem ugyan apát is, de ha fontos, esetleg titkos ügyben volt szükségem tanácsra, mindig anyu segítségét kértem. Aztán megbetegedett, és rövid időn belül meg is halt. Nagyon sokat szenvedtem emiatt, nem találtam a helyemet, idegenkedtem mindenkitől, bizalmatlan és dühös voltam. Nem értettem, hogy miért éppen ő ment el, mit csináltam rosszul, hogy itthagyott. Kérdéseimet magamba fojtottam, így apám nem is tudta, hogy mennyire megviselt ez a gyász.

A nagykorúságomat ünnepeltük, amikor édesapám megismerkedett egy fiatal nővel, aki a tortát hozta házhoz a bulira. Nem tűnt fel, hogy szemet vetett rá. Csak akkor kezdtem gyanítani, hogy van valakije, amikor néhány hét múlva sűrűbben eljárt szórakozni. Eszembe sem jutott beleszólni a dolgaiba, hiszen magam is tudtam, hogy szüksége volna valakire. Sőt ő is mondogatta nekem, hogy ideje volna már udvarolnom, ám ez ellen — magam sem tudom, miért — mindig rémülten tiltakoztam. Féltem a lányoktól, pedig már kiskoromban is arról álmodoztam, hogy majd egyszer megnősülök, és olyan szépen élek a családommal, mint anyuék. Nem akarom részletezni apám második házasságát, a lényeg az, hogy a gimnáziumi érettségim után került rá sor. Az új feleség három évvel volt idősebb nálam. Idegenkedtem ugyan tőle, de apu kedvéért mindig úgy tettem, mintha minden a legnagyobb rendben lett volna. Mindaddig nem merült fel bennem a kérdés, hogy vajon miért megy egy fiatal lány feleségül egy öregedő férfihoz, amíg el nem kezdtek pletykálni róla. Rádöbbentem, hogy egy nyolcgyerekes szegény család tagja annak ellenére is visszautasíthatatlannak tartja egy ügyvéd házassági ajánlatát, ha már kopaszodik, és van egy nagy fia. Az ügyvédi iroda, a nagy családi ház ugyanis biztos alapja lehet jövőjének. Ettől kezdve nemcsak a mostohámmal, hanem az apámmal is igyekeztem egyre kevesebbet együtt lenni.

Ahogy telt s múlt az idő, egyre többet vitatkoztak, a nő vérszemet kapott, szinte naponta vásárolt magának drága holmikat. Magam sem tudom, mikor, hogyan változott meg a helyzet. Talán akkor, amikor egy alkalommal csípős megjegyzést tett megboldogult anyámra — és apám arcul ütötte. Megsajnáltam, hiszen ő nem tehetett anyu haláláról. Lassan elhidegültek egymástól. Igaz, apa igyekezett jóvátenni a hibáját, de hasztalan. Ezzel egyidejűleg a mostohám velem kedvesebb, figyelmesebb, udvariasabb lett, és ez nekem nagyon jólesett. Egyre gyakrabban történt meg, hogy reggelente, miután apa dolgozni ment, átlátszó hálóingben jött be a konyhába, hogy megkávézzunk. Lassanként elhallgattattam a lelkiismeretem — és ágyba bújtam vele.

Ezután mondtam el mindent magának. Tele voltam bűntudattal, szorongással, könnyíteni akartam a lelkemen. Féltem azonban, hogy apa magára ismer a cikkben, ezért nem szerettem volna, hogy megjelenjen az újságban a történetem. Egy hónapja azt javasoltam a „mostohám”-nak, hogy váljon el apámtól, és házasodjon össze énvelem. Erre a következőt felelte: akkor teszi ezt meg, ha apám a végrendeletében mindent rám hagy — így én vallottam be apámnak mindent. Most albérletben lakom, az anyai nagyapám után örököltem egy házat. Ha eladom, talán be tudom fejezni az egyetemi tanulmányaimat. Megbocsáthatatlan az, amit tettem, és megértem apát, hogy látni sem akar. Meg sem próbálok azzal védekezni, hogy a felesége csábított el — mivel ez számomra sem mentség...

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Sorsok, Emberek rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..