— A mélységes gyászon kívül, melyet a feleségem halála miatt érzek, a lelkiismeret is gyötör, nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy részben én is felelős vagyok mindazért, ami velünk történt — mondja beszélgetőtársam. —Talán ha többet lettem volna itthon, ha nem hallgatok a szüleire, és nem hagyom, hogy az történjen, amit ők akarnak, talán most is boldog család volnánk. Mert szerelemből házasodtunk össze, fiatalok voltunk, szorgalmasak, minden esélyünk megvolt rá, hogy boldogok legyünk.

Már középiskoláskorunkban megszerettük egymást, alig vártuk, hogy nagykorúak legyünk, és összeházasodhassunk. Az én szüleim munkásemberek voltak, a feleségem családja azonban jobb módú. Az anyai nagyszülei sok földet birtokoltak, ők tartották fenn a családot, az apósom pedig munkán kívül is tudott pénzt keresni a szakmájának köszönhetően. De nem mondhatom, hogy kifogásuk lett volna ellenem. Apósomék csupán egyetlen feltételt szabtak: azt akarták, hogy a lányuk egyetemet fejezzen be, szerintük ugyanis a diploma garantálja a biztos jövőt. Így is történt. A sikeres egyetemi felvételi után megtartottuk a lakodalmat, Újvidéken lakást béreltük, a feleségem rendszeresen járt az előadásokra, miközben én grafikusként dolgoztam. Rengeteget tervezgettük a jövőt, elhatároztuk, hogy gazdagok leszünk, a feleségem legalább három gyereket szül, és minden olyan lesz, mint a mesében. Tudom, hogy ez most gyerekesen hangzik, de mi valóban hittünk is abban, amit elterveztünk.

Ám esetünkben is bebizonyosodott, hogy nem minden alakul mindig a tervek szerint. A feleségem harmadéves volt, amikor terhes maradt. Én szívem szerint megtartottam volna a babát, de anyósomék szerint egy gyermek túl nagy tehervállalás lett volna. Azt mondták, fiatalok vagyunk, lesz még időnk a babára, így a feleségem megszakította a terhességet. És utána öt évet kellett várnunk, mire ismét megtörtént a csoda — a párom orvosa előzetesen ugyanis azt mondta, valószínűleg nem marad többé áldott állapotban. És mégis! Csak az volt a szomorú, hogy akkor már az országban nagyon nehezen lehetett elhelyezkedni, még egyetemi végzettséggel is. A feleségemmel pedig lényegében szóba sem álltak a terhessége miatt. Én nem akartam elfogadni a szülei támogatását, mert ha adtak néhány dinárt, azt felhánytorgatták. Sok beszélgetés után végül úgy döntöttünk, Ausztriában vállalok munkát. Havonta legalább egyszer hazajöttem látogatóba, miközben a feleségem semmiben sem szenvedett hiányt, és az egészséges, gyönyörű fiamnak is mindent meg tudtunk venni, amire csak szüksége volt. Úgy terveztük, hogy amikor a fiunk iskolába indul, végleg hazajövök. Rengeteget dolgoztam, sikerült valamennyi pénzt megtakarítanunk, és úgy terveztük, abból egy kis nyomdát nyitunk itthon, és majd felfejlesztjük.

Egy forró augusztusi délután hazafelé tartottam — rengeteg ajándékkal, egy csodaszép iskolatáskával és egyéb tanszerekkel, hiszen a fiam elsőbe indult —, amikor az autóbuszban azt a hírt kaptam, hogy a fiamat elütötte egy autó, és kórházba került. Mire hazaértem, már meghalt. Leírhatatlanul fájt a fiunk elvesztése, a feleségemmel egymást vigasztaltuk. De csak egy rövid ideig, ő ugyanis nem bírta el a fájdalmat, összeomlott. Öngyilkosságot kísérelt meg, de még idejében megtaláltuk, megmentették, ám többé már nem volt a régi. Néhány hét ideggyógyászati kezelés után egy-két napig minden rendben volt, aztán ismét idegösszeomlást kapott. A nejem velem eleinte — főleg tiszta pillanataiban — jól megvolt, összeborultunk, és egymást vigasztalva sírtuk ki magunkat, aztán minden átmenet nélkül nekem esett: letépte rólam a ruhát, ordított és ütött, ahol ért. Volt, amikor sikerült megnyugtatnom, volt, amikor mentőt kellett hívnom hozzá. Arról nem is beszélek, hogy anyagilag egyre rosszabb lett a helyzetünk, a gyógyszerek, a mindennapi költségek lassan felemésztették a tartalékunkat, de erről nem szólhattam a nejemnek, hiszen meg sem értette volna. Sokat szenvedtem én is, mert továbbra is mindenkinél jobban szerettem őt.

A párom egy nagyobb rohama után, amikor konyhakéssel támadt rám, anyósomék azt javasolták, tűnjek el egy időre az életéből, mert ha nem emlékeztetem a múltra, talán gyorsabban meggyógyul. Sajnos rájuk hallgattam, és elköltöztem otthonról. A feleségem hamarosan zárt intézetbe került, ahol hetente meglátogattam, de egyre távolodott a valóságtól, már meg sem ismert. Február 2-án, a születésnapján lesz egy éve, hogy kiszökött az intézetből, és egy teherautó elé vetette magát. Csak néhány nap múlva halt meg anélkül, hogy az elborult elméje egy pillanatra is visszatalált volna a valóságba. Legalább annyi időre, hogy tudja: én végig mellette voltam, és úgy szerettem, mint gimnazistakorában.